Meglátni a valóságot, sokszor fájdalmas. Szembenézni azzal, hogy valami nem úgy van, ahogy szeretnénk, hogy nem olyanok vagyunk, mint amit elképzelünk magunkról, felkavaró lehet.
Éppen ezért van, aki minden kétségét a szőnyeg alá söpri, és elhiteti magával, hogy minden okkal van – vagy az egész nem is úgy van, ahogy látszik.
De vajon jól teszi?
A lehetséges kezdetek
Az önbecsapás kezdődhet gyerekkorban, amikor valami miatt nem azt kapjuk otthon, amire vágyunk. De ha ezt bevallanánk, a szeretett, olykor istenített szülőkről kéne kimondani, hogy nem tökéletesek. Hogy nem a mi jóllétünk érdekli őket. Esetleg, talán nem is szeretnek annyira, mint hisszük.
Egy gyereknek ezzel szembesülni „halálos”, hiszen a szülőktől függ, nemcsak fizikailag, hogy kap enni, van hol laknia, hanem lelkileg is – a szülőkből táplálkozik érzelmileg. Illetve, táplálkozna.
Meglátni, tudatosítani azt, hogy anya, apa, érzelmileg nem elérhető, tragédia egy gyerek számára.
Ennek palástolására, elrejtésére kezdődik az elfojtás, a valóság ferdítése. Mert nem azért nem jön soha anya a szülői értekezletre, mert nem érdeklem, hanem mert nem ér rá. Nem azért nincsenek ott évnyitón, évzárón, mert nem vagyok fontos, hanem mert minden idejüket lefoglalja a kistesó. Nem azért nem jön elém apu az iskolai színházi program végén, amikor már sötét is van, és mindenkiért ott vannak a szülők, mert nem izgatja, hogy jutok haza, hanem, mert sokat dolgozik, közel is lakunk, és bár sötét utcákon kell menni, azért kibírható…
Így alakul ki, hogy a gyerek teremt egy (álom)világot, amiben az ő családja jó, ahol otthon minden oké. Persze, azért kicsit más, mint a többieké – de ettől különleges.
Folyamatosan jelen van
Ahogy aztán telik az idő, ez a látásmód beleivódhat a kamaszba, a fiatal felnőttbe, aki már-már készség szinten így nézi a környezetét, és mindig megmagyarázza magának, hogy a másik miért nem hibás, az adott helyzet miért elviselhető. Közben pedig szépen lassan profi szintre fejleszti az önbecsapást, ami így válik művészetté.
Kártékony művészetté, mert idővel elveszünk a mindennapokban, egyre láthatatlanabban leszünk. Hiszen, mielőtt megmutatnánk, hogy kik is vagyunk, hogy mit akarunk, már elfojtjuk a saját (negatív) érzéseinket emberekkel, helyzetekkel kapcsolatban. És meg is magyarázzuk önmagunknak, hogy az a valami miért nem úgy van, ahogy először gondoltuk, éreztük.
A bizonytalan emberre is jellemző
Van, amikor nem a gyerekkor a ludas, de ha valaki nem annyira önérzetes, ha állandóan kerüli a konfliktust, akkor is elkezdheti alkalmazni az önbecsapást. Ideig óráig lehet is szépíteni a dolgokat, de a valóság mindig bekopog. És minél több csúsztatást, saját magunk számára kegyes hazugságot halmoztunk fel, annál erőteljesebben szembesülünk – olykor váratlanul – azzal, hogy ez mind csak önámítás volt.
Mit lehet tenni?
Valahol, legbelül, valószínűleg mindenki érzi, hogy mikor csapja be magát – csak elhessegeti. De azért tudja. Viszont onnantól, hogy szembe merünk nézni magunkkal, hogy ki merjük mondani, máris tettünk egy lépést magunk és a saját akaratunk felé.
Ha például kimondjuk, hogy ez vagy az a kolléga kiállhatatlan, hogy kihasznál, attól nem dől össze a világ, nem szakad ránk az ég. Ellenben, elkezdhetünk gondolkozni azon, hogy mit tudunk tenni, hogy ez ne így legyen?
Gyerekkori fájdalmakra
Mellbevágó érzés azzal szembesülni, hogy igen, az én szüleim nem voltak tökéletesek. Sőt, még sajnos, csak átlagosak sem. De ez nem a mi hibánk! A gyerek sosem oka annak, ha a szülő nem úgy bánik vele, ahogy megérdemelné. Miközben, a gyerek, sajnos, mindig magát okolja, ha büntetést kap, ha megvonják tőle a szeretetet, ha nem figyelnek rá.
Az ilyen érzésekkel, meglátásokkal a legjobb szakemberhez fordulni. Egy terápiás folyamatban végig lehet menni ezeken az eseményeken, az is lehet, hogy idővel el tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, hogy miért tették ezt vagy azt a szüleink. De mindenképpen rálátunk a történésekre és feloldozást kaphatunk az alól, hogy bármi is a mi hibánk lenne vagy rajtunk múlt volna.
Sokszor az a mondat, hogy a szülők nem akarattal bántak így velünk, hanem akkor és ott ennyit tudtak tenni, már adhat könnyebbséget.
Ugyanígy, a bizonytalan, az önbizalomhiányos ember számára is nagyon jó és gyógyító lehet a személyiségfejlesztő foglalkozás, a pszichodráma-, a művészetterápiás csoport – és természetesen a biztonságot adó, megtartó szakember segítsége.
Senki nem szereti, ha hazudnak neki, ha becsapják, ha tévhitben ringatják – ezt mindannyian tapasztaltuk már. Éppen ezért, ha más megkímél tőle, ne tegyük meg mi sem önmagunkkal.
Legyünk művészei valami szépnek, valami jónak – de az önbecsapásnak ne.
Nyitókép: Image by alexeyzhilkin on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: