Őseink a leánykérésnek három formáját ismerték. A leányrablást, ennek csökevényeként a színleges leányrablást és a leányvásárt. Két utóbbi gyakorta kéz a kézben járt.
A fiúk tíz, a lányok tizenegy–tizenkét éves koruk táján számítottak teljes jogú családtagnak, ez időtől házasodhattak. E szokásjog vonatkozott a főemberekre s a közrendűekre egyaránt. Solt fejedelmünk például tizenhárom éves korában nősült.
A leányrablás emléke (egyik) eredetmondánkban is ránk maradt. A Meotisz (Azovi-tenger) ingoványaiban tanyázó Hunor és Mogor Belár király fiainak nejeire s gyermekeikre akad, s azokat vagyonostól „sebes nyargalva” elrabolja. A gyermekek között volt Dula, alán fejedelem két leánya is. Egyiket Hunor, másikat Mogor vette nőül. Kézai Simon szerint „ezen nőktől vették eredetöket minden húnok és magyarok”.
Törvényeink és zsinati határozataink is szólnak a leányrablásról. Szent István törvényei között találjuk a következőt (II. 25):
„Ha ki a vitézek közül rút, szeméremtelen, valamely lányt az ő szüleinek engedelme nélkül rablana feleségül magának, parancsoljuk, hogy adja vissza a lányt a szülőknek, ha mindjárt valami erőszakot mivelt volna is rajta; és a rabló tíz tinóval fizessen a rablásért, jóllehet azután meg is békéljen a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény vagy közrendű ember indul ilyen cselekedetre, tegye jóvá a rablást öt tinóval.”
Figyelemre méltó e törvényben, hogy tekintetbe veszi a rabló rangját, vagyoni helyzetét is. Vitézlő férfiúnak többe került a kaland. S hiába nyert utóbb feloldozást a szülőktől, a tettesnek mindenképpen fizetnie kellett. S külön érdekesség, hogy a rablás közben esett erőszak nem számított minősítő körülménynek. Úgy látszik, szent királyunk elegendő büntetésnek tartotta a megbékélés után esedékes házasságot…
E jogszokást zsinati intézkedések enyhítik. Kimondják, ha a legény más menyasszonyát ragadja el a lány beleegyezésével, akkor az előbbi jegyességet fel kell bontani, s a házasság érvényes lesz.
Jegyzőkönyveink rögzítettek egy esetet, melyben nem csak a szöktetőt büntetik, hanem huszonhárom segítőtársát is. Egy-egy leányrablásos lakodalom tehát felért kisebbfajta háborúval!
A valódi leányrablásnál mindazonáltal jellemzőbb volt az előre megbeszélt, többnyire szülői jóváhagyással szentesített feleségszerzés. A szerelmesek megegyeztek, hogy – mondjuk – a fonóból hazajövet ragadják el a leányzót. Szekérre ültették, a lovak közé csaptak, az ostorok vidáman pattogtak…
Ha netán a legény akként döntött, hogy a kalandról lemondva megvásárolja jövendőbelijét, nem volt lényegesen könnyebb dolga. A leánykérést és a házasságkötést ugyanis akadályok sora hátráltatta. A próbatételek során világlott ki, hogy a férfiú mennyire kitartó, rátermett, ügyes.
A leánykérők előtt például elreteszelték a kaput, úgy kellett erőszakkal kinyitni. Ha végre bejutottak a házba, mindenről beszéltek velük, csak éppen a házasságról, a lányról nem. A leányt elbújtatták, letagadták. Ha a kérők nagyon erősködtek, végül elővezettek egy bekormozott vénasszonyt, s kérdezték, vajon ő az, akit el akarnak vinni? Véget nem érő és fordulatokban bővelkedő szócsaták után végre előkeríttették a leendő menyasszonyt. Ezzel azonban még nem volt vége a csalafintaságoknak.
Az elhagyott szerető, a kikosarazott kérő például farkasbőrt rejtett a híd alá, melyen a lakodalmas menet áthaladt. A lovak a bőr szagától megbokrosodtak, és semmi áron át nem mentek a hídon. Ha a tréfamester jól elrejtette a farkas irháját, kerülőt kellett tenni. S lakodalom ritkán esett meg nevezetesebb verekedés nélkül.
A házasulandó férfiú jegyadományt, avagy nászajándékot adott jövendőbeli feleségéért, mely vagyoni helyzetétől függően értékes javakból, például több vagy kevesebb lóból, pénzből, prémekből állt. A leány atyja a kérőket saját házába vezette, összehordta javait, mindenekelőtt evet, hód, menyétfélék és róka irháját. Alkudozás és megegyezés után kiválogatott ezekből tízet, összegöngyölte, s a legény atyjának lovához kötve a kérőket útjukra bocsátotta. A megbeszélt időben a legény elküldte a menyasszonyért fizetendő vételárat, erre a menyecskét és hozományát házába hozták.
A vőlegény által fizetett vételár a szülőket illette, pontosabban a nagycsalád vagyonát gyarapította. A menyasszony hozománya pedig hét év után a férj nagycsaládjának vagyonába olvadt.
Hölgy, meny, menyasszony, menyecske, menyegző szavunk – ki nem hiszi járjon utána – a leányvásárok emlékét őrzi. Hölgy tudniillik nyestet, nyusztot, meny pedig egykor menyétet (is) jelentett nyelvünkben.
A menyasszonyt az otthonában megtartott lakodalom után a férj szülei a családi tűzhelynél fogadták, jelképesen bemutatták az ősöknek. Régi családja egy ideig még őrködött fölötte, nem különben a hozományként magával vitt javakon. Hét év elteltével szakadt meg szorosabb kapcsolata a szülői nemzetséggel. Ha férje időközben meghalt, és nem vette el annak fivére, akkor hozományával együtt visszakerült régi családjához.
A feleség a férj családjának tagja lett. Fogant, szült, gyermekeit gondozta, végezte a mindennapok feladatait. Ahogyan telt az idő, egyre nagyobb tekintélyre tett szert. Gyermekei felnövekedtek, és mint Arany János (Buda halála, hatodik ének) írja:
Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.
Ádám László
EZ IS ÉRDEKELHET: