A tetoválás nem modern kori találmány. A test festése már az ősidőkben is szokás volt. Mind a nők, mind a férfiak hódoltak e divatnak. Az eurázsiai puszta mamutvadászai például zsiradékkal kevert vörös okkerfölddel mázoltak jeleket bőrükre.
Ötzi, a jégbe fagyott férfiú mintegy ötezer évvel ezelőtt élt, s bőrét párhuzamos és keresztre emlékeztető beszúrt rajzolatok díszítették.
A természethívő szkíta és hun népek állatábrázolásokat tetováltak testükre, és olykor hajukat is megfestették.
Az ókori Egyiptom, Babilónia és Asszíria lakóinak körében is divat volt a test- és a haj festése. A férfiak egyike-másika, főleg az idősebbje, még szakállát is bepácolta.
A görögök az aranyszőke hajért bolondultak, amint azt Szapphó (i. e. 7. század) is megénekelte. Magára valamit is adó görög a cserszömörce – szkíta fa (szkütharion, szküthikon xülon, thapszosz) – főzetében cserzette sörényét.
„Szkíta fa;
a gyapjút, benne megmártván,
birsalmaszínre festik,
szőkére hajukat.”
Az ókor történetírói a dákokról, avagy trákokról feljegyezték, miszerint hajukat kékre festették. A bőrükre tetovált minták bősége, változatossága viselőjük életkorát, méltóságát jelezte. Nevezettek (szkíták által uralt balti népesség) Európa délkeleti felét lakták, és Alföldünkön is honosak voltak.
A tetoválást a római korban azonosításra is használták. Katonákat, gladiátorokat, bűnözőket és rabszolgákat jelöltek meg ily módon.
A kelták és a részben kelta eredetű skótok és piktek is festették magukat. Utóbbiak neve is innen ered: picti, azaz festettek.
A normann, avagy viking hősök – tudni véljük – szarvakkal ékes harci sisakban parádéztak. De csak Wagner operáiban! A valóságban kutyaközönséges sisakot viseltek, és hozzá (erről viszont a jeles zeneszerző művei nem szólnak) szőkített szakállt.
A lélektan tudománya szerint a bőr kicifrázása, illetve a természetellenes színűre festett haj a feltűnési viszketegség, a nagyzásosság, a narcizmus jele lehet. A férfias arcszőrzet csávázása – tesszük hozzá mi – úgyszintén. Gondoljunk csak az asszonyfaló szörnyeteg hírében álló Kékszakállra. (Nevezett férfiú Gilles de Retz, Gilles de Rais vagy Gilles de Laval néven valóban élt, mégpedig a 15. században.)
A tetoválás szó eredete a polinéziai tatau ősre megy vissza.
Ismerjük azonban e kifejezés szkíta megfelelőjét is, mégpedig Alexandriai Hészükhiosz (5. vagy 6. század) jóvoltából. Ne higgye, ki nem akarja: a görög hallás szerint lejegyzett szigaloen kifejezés alighanem cikornya szavunk elferdített tükörképe.
A tetoválás művelete lényegében ma is ugyanolyan, mint az ősidőkben. A bőrt először növények nedvével, főzetével lemosták, majd tűvel beleböködték, karcolták a rajzot, s végül beledörzsölték a hagymaléből, fenyőkéregből, vasrozsdából, csergubacsból kikevert tintát.
A hajfestéshez elsősorban növényi eredetű anyagokat használtak.
Dió héjával barnára, hennával vörösre, cserszömörcével vagy pipitérrel sárgára, bodzabogyóval vagy festő csüllenggel kékre színezték hajfürtjeiket. A Földközi-tenger vidékén, elsősorban Egyiptomban és a Közel-Keleten a bíbortetű festőanyagát is használták. A növényi kotyvalékhoz nem ritkán ásványi anyagokat, például kénport, mésztejet, ólom-acetátot, szódát is adagoltak, illetve pácokat, többek közt csersavat, timsót, vas- és rézvegyületeket.
Ádám László
EZ IS ÉRDEKELHET: