Apám dühös tekintete égette a tarkóm, mikor kifordultam a házból. A könnyek marták a szemem, mégis mentem, szinte futottam a vasútállomás felé. Nem néztem hátra a házra, ami az eddigi életem középpontja volt. Az otthonomra. A családomra.
Apám szavai világossá tették, hogy ha kitartok a választásom mellett, nincs többé keresnivalóm abban a házban. De én kitartottam. Szerelmes voltam.
És most a szerelmem várt Budapesten a vasútállomáson. Endre.
A szívem hatalmasat dobbant, ahogy eszembe jutott. Még a mosolyt is visszacsalta az arcomra, ahogy felszálltam a Pest felé tartó vonatra. Endre. Arcomat a nap felé fordítva csukott szemmel idéztem fel viharos találkozásunk, rövid, de szenvedélyes viszonyunk.
Véletlen volt minden. Az is, hogy összefutottunk, az is, ahogy egymásba gabalyodtunk. Véletlen, de nekem olyan sorsszerűnek tűnt.
A hercegnő, aki toronyszobája magányában lovagregényeket bújva álmodozik a szerelemről, és végül a fehér lovon bevágtató ifjú dalia karjaiba veti magát – pont így éreztem én is magam, amikor szobámban álmodoztam a Nagy Ő-ről, aki majd eljön értem.
De az álmaim meg sem közelítették a valóságot. Endre tökéletes volt. Férfias, határozott, okos. Folyton arról mesélt mennyi mindent csinált már, mennyire fontos és kiváltságos életet él. Mesélt az álommunkájáról, a luxuslakásáról, ahol majd együtt fogunk élni, az utazásairól, a híres barátairól. Annyira más volt, mint a fiúk a középiskolából. Az éretlen tacskók, akik sosem hívtak randira. Endrének csak én kellettem.
Minden porcikám beleremegett az első csókjába. És az első együttlétbe is. Annyi időt töltöttünk együtt, amennyit csak lehetett, és közben megterveztük a jövőt.
Apám persze hallani sem akart róla. Pesti nyikhaj, akinek csak a szája jár, csak kihasználta a butaságod, mondta, és ezzel lezártnak tekintette a témát. Más utat szánt nekem, azt akarta, hogy menjek egyetemre. A terveiben Endre nem szerepelt. Az én terveimben azonban egyre nagyobb szerepet kapott. Főleg, mikor megjelent a két lila csík a fehér pálcikán.
Nem szóltam apámnak és Endrének sem. Boldog titkomat megőriztem magamnak.
Nem szóltam akkor sem, mikor apám közölte, ha Pestre megyek, és feladom a továbbtanulási terveimet, ne merjek többé hazamenni. Bíztam Endrében. Tudtam, hogy vár majd, ahogy megbeszéltük, és örül majd a babának. És boldogok leszünk.
Hetykén és rátartian vágtam oda apámnak szart se érdekel, ha nem jöhetek erre a koszfészekre vissza, majd hátra se nézve eljöttem. És most itt ültem a vonaton, és 18 évem minden reményével robogtam a szerelem és az új élet felé.
Felhők takarták el a napot, mikor kezembe vettem a telefont. Elindultam. Gyere ki elém! Szeretlek!– írtam, aztán csak bámultam az elsuhanó tájat. Észre sem vettem, hogy nem jött felelet.
Ahogy átrobogott a vonat az alagúton, hatalmasat dobbant a szívem az örömtől. Mindjárt ott vagyok. Hihetetlenül boldognak éreztem magam.
Aztán csak álltam. Zavarodottan álltam az üres peronon.
Lábamnál ott volt a bőröndöm és összetört álmaim. Kezemben pedig a telefon, amiben a női hang kíméletlenül kántálta: a hívott számon előfizető nem kapcsolható.
Tourism traveling photo created by freepik – www.freepik.comEZ IS ÉRDEKELHET: