Vannak, akik mindenért másokat okolnak. Aztán persze van olyan ember is, aki mindenért magát hibáztatja. Az dicséretes dolog, ha felelősséget vállalunk tetteinkért.
Na de biztos, hogy jó az, ha csak a magunk szemében keressük a szálkát, meg a gerendát is?
Olykor az, hogy vállaljuk mások előtt hibáinkat és elismerjük, hogy szoktunk tévedni és helytelenül cselekedni, sebezhetővé tesz minket. Ezzel pedig van, aki visszaél, hogy nyerő helyzetbe kerüljön velünk szemben. A kimondott szó olyan fegyverré válik, amit mi adunk a másik kezébe. Például azáltal, hogy meggondolatlanul felvállaljuk egy (vagy több) hibánkat. Ezt pedig a másik arra használja, hogy ránk hárítsa a saját felelősségét (is) bizonyos helyzetekben.
Így válik önmagunk felvállalása (jóval és rosszal együtt) támadási felületté. Főként, ha az illető számára valamilyen kényelmetlen helyzetet szeretnénk tisztázni. Ilyenkor van az, hogy ahelyett, hogy konstruktív kommunikációt folytathatnánk, csak annyit érünk el, hogy azt vágják a fejünkhöz, hogy mi vagyunk a hibásak. Hiszen egyszer (vagy többször) már mondtuk, hogy ilyen és ilyen hibáink vannak, hozunk rossz döntéseket, és nem vagyunk tökéletesek.
Ez az a pont, mikor a felvállalt hibáink késként lesznek a hátunkba döfve:
Van, aki mások önostorozó magatartását arra használja, hogy önmagát felmentse. Eszébe sincs magába nézni, inkább kivetíti saját tetteit és hibáit is arra az esztelenre, aki előtte felvállalta a felelősséget döntéseiért. Ez pedig az olyanokra destruktívan hat, akik egyébként is hajlamosak magukat hibáztatni mindenért, mert magukban keresik a probléma gyökerét (amivel nincs is baj alap esetben). Ám a hibáztatás miatt még rosszabb embernek tekintik magukat.
Hiszen tényleg vannak hibáik… s ezért érdemtelenek az emberek szeretetére (ami már nem a reális belátás része).
Nagyon úgy tűnik, a mai világban elismerni a hibáinkat, a gyengeség jele. Ami miatt aztán belénk is rúgnak alkalomadtán még azok is, akik (állítólag) szeretnek minket. Persze felelősséget vállalni önmagunkért nem divat, s többen menekülnek előle, mint ahányan vállalják.
Persze sem az önostorozó mentalitás, sem mások hibáztatása nem vezet jóra, sem magunkkal, sem másokkal szemben.
Az olyanok, akik bűntudatot keltenek bennünk, hogy ne kelljen saját hibáikkal szembe nézni, fontos leckékre tanítanak. Arra például, hogy nem mindenki vall ugyanolyan értékeket, az emberek változnak, van, aki nem tud felnőni, és ez ellen nem tehetünk semmit. Maximum annyit, hogy tudomásul vesszük, hogy nem vagyunk azonos állásponton. A hozzáállásunkat tudjuk igazítani csak az ilyen emberekhez. Van, aki így avanzsál barátból egyszerű ismerőssé, míg végül nem marad már az sem.
Persze az ilyen embert ez nem zavarja, mert az a vicc az egészben az, hogy sokan közöttük zseniális manipulátorok. Azok között vannak, akik nagyszerűen el tudják magukat adni nagy közönség előtt. Tudják, ki mit akar hallani és bájolgásban is élen járnak.
Az, hogy valaki kitárulkozik nekik, olyan, mintha felkérnék egy keringőre. Azért, hogy megpörgessen, de annyira, hogy a pokolban landoljunk végül. Szívük mélyén ostobának néznek minket, mert vállaljuk rossz döntéseinkért és cselekedeteinkért a felelősséget. S mikor beszélni akarunk velük, azért, hogy helyre tegyük a dolgokat, nem lehet. Mert ebben a világban túl könnyen és egyszerűen lehet embereket ignorálni és törölni, s helyükbe másokat rakni, akikkel majd ugyanezt teszik.
A legriasztóbb az egészben az, hogy évtizedes barátságokat is képesek azért felrúgni, hogy ne kelljen a saját felelősségükkel soha sem szembenézni. Mindenkinek vannak hibái, nekem is és neked is, de ők ezt nem látják be. Az pedig baj, mert nagy különbség van a között, aki ismeri hibáit és változtatni akar rajta és a között, aki be sem látja hibáit és tévedéseit.
Mert míg az egyiknek esélye van javulni, a másik mások hibáztatásán túl sem jut tovább egész életében…
EZ IS ÉRDEKELHET: