A nő ott állt a tükörrel szemben. Nézte a képmását és nem tudta, hogy ki néz vissza rá. A legrejtettebb hagymahéj és a legkitárulkozóbb meztelenség kettősége járta át.
Fekete csipkés fehérneműt viselt, amit rajta kívül nem tudott senki. Alatta pedig a meztelen bőre volt, amely elrejtette a gondolatait.
Ennek a puha és sima bőrnek van egy tulajdonsága: nagyon könnyen sebezhető. Ez nem túl érdekes információ. Talán az már érdekesebb, hogy milyen táncot jár az ujja a sötétben. Vajon csak arra jó, hogy ablakot nyisson a felhők között cikázó villámokra? Vagy azért keresi az ujja a kapaszkodót, hogy végre friss levegőhöz jusson?
Mélyen hitt a szerelem kizárólagosságában, miszerint azt csak egyetlen ember iránt lehet érezni, különben az érzés méltatlan a nevére.
Vannak párok, akik ismerik egymás dalszövegét, teljes összhangban nevetnek és összekulcsolt ujjaik nem eresztik egymást. A nő félt, hogy ő viszont hamisan dúdol. Hogy az ő dalait senki sem hallja meg. Mert mások meglátnak egy fát, egy udvart és tudják, hogy otthonra leltek. Hazatértek.
De vajon hány kört lehet megtenni, míg valaki feladja a keresést? És mennyi idő elfogadni, ha valaki örökre elveszett?
A nő azt vallotta, hogy ha valakit szeret, akkor fulladás nélkül tud a víz alá merülni. Azonban őt a levegő is fojtogatta. Mindent sötétnek és komornak érzett. Tudta, hogy a depressziója csak egy stratégia a megsemmisítő fájdalom kikapcsolására. Ettől függetlenül nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy bekuckózna egy szekrénybe és kizárná a külvilág minden fájdalmát.
A szerelem függőség. Rögeszmés szenvedély. Tébolyító rettegés.
Egy érzés, ahol már nincs kontroll. A nemet pedig néha azonnal kell kimondani, könyörtelenül. El lehet fogadni, hogy valami irreális és el kell engedni. Vagy, hogy nem kaphatunk meg mindent, amire vágyunk. Viszont szükségesek a miértek is. Megnyugtatóak. A kontroll illúzióját keltik. A feldolgozás lehetőségét. El kell jutni oda, hogy az ember önmagában legyen jól, a másik nélkül.
A nő felhúzta a selyem köntösét és kiment az erkélyre az esti fényeket nézni. Bámult a távolba és elgondolkodott a következő szavakon: méltatlanság, hazugság és bántás. Próbálta felidézni, hogy mikor használta őket utoljára, mikor vette komolyan őket és mikor menekült ki belőlük.
Nem jutott dűlőre magában. Mit akar az ember igazolni? Hogy minden hiába, vagy hogy érdemes küzdeni?
Kereste az útját. Meg kellett találnia, különben úgy érezte, hogy a végtelen sötétségben marad. Mert az egész, teljes élete mindennapjairól volt szó. A reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, és a köztük zajló igazságról.
Tudta, hogy erősnek kell lennie. Bármennyire is húzta lefelé az éj sötétje, bármennyire úgy gondolta, hogy könnyebb lenne ugrani, visszasétált a hálószobába, magára húzta a takarót és álomba sírta magát.
EZ IS ÉRDEKELHET: