Van, hogy túl sokáig vagyunk erősek. Lelkileg tartjuk magunkat, helyt állunk a munkában, otthon és mindenkivel megértően viselkedünk. Nem esik nehezünkre 100 százalékos pörgésszinten teljesíteni. Ám egyszer csak valami megváltozik.
S legszívesebben mindentől és mindenkitől eltávolodnánk kicsit.
A sok stressz, főleg így év vége környékén mindenkin nyomot hagy. Pláne most, mikor itt egy járvány és korlátozva vagyunk abban is, hogy merre mehetünk, és mit csinálhatunk. Tartjuk a szabályokat, a magunk és mások érdekében. Mégis, egy idő után enerválttá válunk a mindennapi taposómalomban, s talán észre se vesszük.
Csak azt érezzük, egyre többet bosszankodunk olyan dolgokon, amelyekre máskor legyintenénk.
De most nem tudunk, mert elfogyott a türelmünk. Bosszantó a hosszú sor a sarki közértben, a kutya ugatása a szomszédban, sőt, néha a saját párunk is. Ez pedig nem múlik el egy-két nap alatt, hanem eszkalálódik.
Például úgy, hogy a munkánkat sem végezzük már el szívesen. Nem érezzük a motivációt magunkban ahhoz, hogy egy-egy projektünket sikerre vigyük. Mindez pont az év végi hajrá kellős közepén. De nem tudunk mit tenni, mert úgy érezzük, nem becsülik mások eléggé az energiát, amit tevékenységükbe fektetünk.
Ezt még tetézzük is azzal, hogy olykor-olykor szorongani kezdünk, és pánikrohamaink vannak, mert egyre többször nem vagyunk tisztában azzal, hogy jó irányba halad-e életünk, vagy teljesen új lapot kéne nyitnunk magunknak. Félünk az élettől, félünk a haláltól és a fontos döntésektől. S a felgyülemlett feszültséget, alkoholba, dohányzásba fojtjuk, amik még tovább rontják fizikai és szellemi teljesítményünk.
Ezért aztán nem is tudunk jól aludni. Órákba telik az álomföldre lépni, akkor is, ha egész nap tettünk-vettünk és sportoltunk. Ha pedig el is alszunk, akkor éjszaka többször felriadunk, hogy aztán álmatlanul forgolódjunk egy ideig. Nem tudjuk kipihenni magunkat, ami miatt még nyűgösebbé válunk nap közben.
Emésztésünk is megromlik ennek köszönhetően.
Sokszor görcsöl be napközben a hasunk, vagy jön ránk falási roham. Aztán mindez visszafordul, és nem megy le egy falat sem a torkunkon. Mindez azért, mert ahogy a mondás tartja: van, hogy a gyomrunk valamit nem akar bevenni…
Ilyenkorra már sem a táplálékbevitel, sem a pihenési fázis nem megfelelő, elvesztjük realitásérzékünket. Kívülállóként és holtkórosként járunk-kelünk a világban, mintha csak egy filmet néznénk. Nem tudjuk kontrollálni érzéseinket, de nem vagyunk képesek senkihez sem kapcsolódni. Úgy érezzük egyedül maradtunk és nincs senki és semmi, ami a helyes útra terelne ismét. Így elragad minket az üresség érzete is.
Első körben, fontos, hogy megteremtsük a kilépési lehetőséget a mindennapi taposómalomból. Ne keressünk kifogást, hétvégenként legalább néhány órát iktassunk be, amit csak magunkra szánunk. Merüljünk el kedvenc írónk könyvében, vegyünk egy jó fürdőt és lazítsunk. Próbáljuk a stressz szintünk redukálni. Mert bár minden stressz forrást nem lehet kiiktatni, de csökkenteni igen!
Ehhez kezdjünk el egészséges ételeket fogyasztani. Főként olyanokat, amelyek boldogsághormonokat is felszabadítanak. Apropó jó közérzet! Minden héten igyekezzünk valami mulatságos dolgot is csinálni. Lehetőleg olyat, amit még sosem próbáltunk. S felejtsük el az alkoholt és más tudatmódosító szereket, ezek nem alkalmasak arra, hogy redukáljuk stressz szintünket!
Mellette próbáljunk meg egy napi rutint is kialakítani. Igyekezzünk minden nap ugyanabban az időben lefeküdni, aludni. Mert bár a szellemi fáradtság nem fizikai fáradtság a kettő mégis szorosan összefügg. Ha pihenni tudunk, akkor kevésbé látjuk zordnak a világot nap közben.
Állítsunk prioritást is teendőink között. Ha túlórázni kényszerülünk, akkor ne akarjunk még este feltétlenül főzni is. Lehet rendelni is ételt, vagy ehetünk hideget is vacsorára. S ha fáradtak vagyunk, nem kell Henkel házat sem rittyenteni (egy-két nappal el lehet halasztani), mert a lakás van értünk, nem mi érte.
Mindezeken túl, persze még sokféle lehetőség van, hogy visszanyerjük erőnk. Olvasd el a belső békét ehhez!