Nem érdekel, hogy itt vagy. A közelemben. Mellettem.
Ez velem nem történhet meg.
Az ajkaid mozgása nem kelt bennem vágyat. A beszéded tónusa nem hatol a lelkem mélyéig.
Nem érdekelsz.
Nem fogom elveszíteni a kontrollt, mert egyszerűen így akarom. Legalábbis ezt hiszem. Nem fogok hozzád túl közel kerülni. Ezt gondolom.
De most már nem tudom megállítani. Annyira vonzol!
Hazuggá teszel. Hazudnom kell magamnak és neked, sőt, a világnak. Itt vagy, de nem érezhetlek. Tudom a helyes utat: ki kell szállnom a játékból. De nem akarok! Annyira édes, annyira vérpezsdítő, annyira vágyom rá!
Ahogy elképzelem az érintésed. Ahogy úgy ébredek, hogy hátha ma lesz az a nap, amikor megcsókolsz. És mi lesz akkor, ha tetszeni fog? Ha többet akarok belőled?
Azt mondom, szeretlek. Azt mondod, őrült vagyok. Akkor miért nézel rám azzal a nézéssel? Összezavarsz.
Ellopod a szívemet. Megnyílok előtted. Miért érzek így irántad?
Persze, nincs szükségem rád. Csak belepusztulok a hiányodba. Könyörgök, hogy egy kicsit még kaphassak belőled.
Hatalmad van felettem. Kérlek, engedj be az életedbe. Olykor. Néhanapján. Talán egy kicsit gyakrabban. Bármikor.
Találkozunk. Felfokozott érzések és pillangók cigánykerekeznek, bukfenceznek és futkosnak fel és alá bennem. Mégis a kiegyensúlyozott és nyugodt nő álcájával állok eléd. A találkozás a felszín alatt mérhetetlenül boldoggá tesz. Aztán újra nem vagy velem. Fojtogat a hiányod, felfalja a lelkem az érzés. Szabadulnék a tehertől, a szorítástól.
Ahogy múlnak a napok minden könnyebb lesz. Az idő gyógyír. Az egész olyan, mint egy elvonó. Az elején a falat kaparom, kibírhatatlan a hiányod, ordítanék, miközben csendben kell maradnom. Majd enyhül és megnyugszom. Látom nélküled a jövőt. El tudom képzelni nélküled a jövőt. A boldogságot.
Aztán váratlanul keresel. A szívem hatalmasat dobban, a pulzusom felgyorsul, és csak vigyorgok. Én bolond!
Kóros visszaeső vagyok…
Most akkor mi van?
Ja, NŐK! 🙂