Egy nap arra ébredsz, tele a pohár. És falhoz vágod… És darabokra törik minden, mint a fal mellett földre hulló üvegcserepek.
Tehetetlenül dühöngsz, sírsz. Okolod a poharat, a vizet, az egész mocsok életet, amiért egyáltalán azt a poharat odatette. Minden és mindenki hibás, és csak ülsz a törött cserepek romjain…
És keresed a ragasztót, hogy összeeszkábáld, ami széthullott…
Pedig olyan sok előjel volt. Minden egyes csepp lassan ért a pohárba. Előtte még végigfolyt az üvegfalon, nyomot hagyva. Kezdetben kicsi, majd egyre mélyebb nyomot.
Csak nem vetted észre. Mert mindig volt valami fontosabbnak tűnő… A lényeg meg elsikkadt.
Ha akkor máshogy csinálod…
Ha nem mondod ki, ha mégis kimondod….
Ha segítettél volna, ha az önzésedet félreteszed…
Ha ő segített volna, ha az önzését félre teszi…
Csak meg kellett volna beszélni, amikor még lehetett. Meg lehetett volna beszélni…
De nem volt máshogy csinálva, nem volt megbeszélve, és a pohár falán lecsordult az utolsó csepp.
És most mi legyen?
EZ IS ÉRDEKELHET: MÁR NEM SZERETLEK