Nem vette komolyan magát, pedig nyugodtan megtehette volna. Hiszen 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat és a 20. század legjelentősebb latin-amerikai írójaként beszéltek róla. Ennek ellenére sem értékelte túl az irodalomban betöltött szerepét. De azért érdeklődéssel figyelte, hogy a kritikusok mit akarnak belelátni műveibe. Igaz, különösebben nem hatotta meg, mikor közölték vele: minden alkotását belengi a magány érzete.
Gabriel García Márquez 1927. március 6-án született Kolumbiában.
Kilenc éves koráig a banánültetvényeiről híres Aracatacában élt. Nagyszülei mellett nőtt fel, anyját ritkán látta. A saját bőrén megtapasztalta az elnyomást és a szegénységét. Aztán jogásznak tanult, igaz több időt töltött kávéházakban, mint az egyetemen. Nem is lett belőle ügyvéd, sem jegyző. Inkább újságírónak állt és bejárta a világot. Európáról tudósított az ötvenes években (a romokban heverő Budapesten is járt).
Miután visszatért hazájába megírta első regényét. Öt évig házalt vele, s mikor elvesztette a reményt, úgy döntött inkább a filmvilág felé indul el. Ekkor barátai összefogtak érte, s találtak egy kiadót, aki végre megjelentette művét. Az 1962-ben kiadott Baljós óra című könyvével aztán hazájában egy csapásra elismert lett. Az újságírást le is cserélte az irodalomra. A magát bikaként aposztrofáló író innentől csak arra az egyre fókuszált, amiben ki tudta hozni magából a legjobbat. Ennek köszönhetően egy évben három könyve is megjelent. Ezek közül kiemelkedett a 17 évig magában érlelt Száz év magány című műve, amely nagyszülei története.
Ez is érdekelhet: A csodagyereknek tartott árva- József Attila
A 18 hónap alatt megírt alkotást a mágikus realizmus mesterműveként tartják számon. Már több, mint 18 nyelvre le van fordítva, s számtalan újranyomást megért. Nem véletlen, hiszen aki olvas Márquezt, tudja, hogy családtagjai életét és jellemét sokszor felhasználta ezután is regényeiben. A Szerelem kolera idején például szüleinek állít emléket. Feleségének alakját is megírta az örökkévalóság számára nem is egyszer. A saját életéről is írt persze, hiszen őt mindig a valóság ihlette meg. Arról és úgy írhatott amiről csak akart, hiszen a latin-amerikai írókat semmi sem fékezte nyelvi kifejezésükben.
Annyira szűz volt a terep, hogy csak egy lényeg volt: meglepni az olvasót és persze az, hogy ne a hétköznapi borzalmakat sorolja, amit minden ember jól ismert már.
Így például Az egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában már az első fejezetben elmondta kit, miért és hogyan öltek meg, a többi fejezetben már csak az incidenst taglalta. Munkatempóján nem változtatott az sem, mikor megkapta az Irodalmi Nobel-díjat. Továbbra se vette magát komolyan, de büszke volt rá, hogy beemelte újra a latin amerikai írókat a köztudatba.
Senkihez sem hasonlítható látásmódja sokak szívéig elért. Na persze alkotásai minden szaván érződik, hogy ő a saját bőrén is megtapasztalta az elnyomást és a szegénységet, nem a levegőbe beszélt. Értékítéletén az is érződött, hogy szülei helyett nagyszüleivel nőtt fel, így az előző korok is közelebb kerültek hozzá, na meg a saját szemével látottak is hatottak rá.
Élete során lakott Párizsban, Spanyolországban, de végül mindig visszatért Mexikóvárosba.
Sosem titkolta, hogy szocialista eszmélet vall, s barátja Fidel Castrónak, akivel állítása szerint leginkább irodalomról beszélgettek. Azt sem rejtette véka alá, mikor 1999-ben nyirokmirigyrákkal kezelni kezdték. Önmagáról is teljesen lerántotta a fátylat, mikor a kezelés alatt megírta önéletrajzát Az azért élek, hogy meséljek című művét.
Ez is érdekelhet: Az ezerarcú férfi- David Bowie
Miután felgyógyult tovább írt, de 2014-ben ismét kiújult a rák szervezetében. Az áttétek le is gyűrték végül. Egyszer azt írta: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” – Az biztos, ha ezt számításba vesszük, neki rendkívül színes, csodálatos élete volt. S sokakat elrepít könyveivel abba a világba, amelyet ő ismert.