Az ajtó nagyot csattanva záródik be mögötted.
– Jó, akkor keress valaki mást! Ezt vágtad a fejemhez. A szavaid még sokáig visszacsengenek a fülemben. Keressek valakit? Nem akarok valakit.
Téged akarlak!
Hiszen te vagy az, aki tudja, hogy reggel az első kávéig morgok, mint egy morgós medve. Aki tudja, hogy két cukrot teszek bele, ezerszer, kihűlésig kavargatva a reggeli hírek felett.
Te vagy az, aki meg tud nevettetni egy nyomorúságos napon is, és tudod, hogy hallgatni kell, ha a tükör előtt állva toporzékolok, mert egyik ruhát sem találom megfelelőnek.
Nem valaki más, csak te tudod, hogy a combom belső felén van egy kis anyajegy, amit ha megcsókolsz, fátyolossá válik a tekintetem, és a kis pihéket is te ismered a tarkómon.
Te vagy az, aki zsebkendőt kotor, mikor sírva fakadok egy mozifilmen, és vigyorog, mikor a konyhában rácsapok a fenekére. Csak, mert jólesik.
Azt is csak te tudod, hogy az első gyermekemnek milyen nevet álmodtam meg kislány koromban, s hogy mennyire gyászoltam azt a kicsit, aki nem születhetett meg.
Én téged akarlak, csakis téged, mert te ismered a titkaimat, az álmaimat, a vágyaimat, te ismered minden jó és rossz tulajdonságomat, a gondolataimat.
Mert tudod a választ az el nem hangzó kérdéseimre, és befejezed a mondatokat akkor is, ha ki sem mondtam őket. Még akkor is, ha most éppen veszekszünk, ha most éppen haragszom rád. Te meg rám.
Nem akarok valakit. Téged akarlak. Mert valaki más rám vágná az ajtót, és soha többé nem jönne vissza.
De te visszajössz. Mert az enyém vagy. És én a tiéd vagyok.
Ez is érdekelhet: HA NEM KERGETED, RÁD TALÁL A SZERELEM!