Szürreális ez a nap. Miközben beköszöntött a tavasz, a fák kopáran állnak, a virágok kókadoznak. A madarak eszeveszetten csiripelnek, mintha ők is éreznék, valami baj van. Talán nekik is feltűnik, hogy az utcák és az utak szokatlanul kietlenek, s egy-egy kutya ugatása milyen messziről is elhallatszik.
Pedig látszólag minden nyugodt és csendes.
A fű ugyanolyan zöld, a tenger ugyanúgy morajlik. De a házak falain belül az emberek háborognak és félnek. – Mi lesz most? Hogyan tovább?– kérdezik egymástól.
Hollandiában vagyok, több, mint 10 éve élek távol a hazámtól. A mai hírek szerint itt most 1413 regisztrált megbetegedés van és 24 halott, de ez óránként változik. Az élet leállt, vasárnap este eldöntötték a hollandok, hogy az iskolákat, az éttermeket, a szórakoztató egységeket, coffeshoppokat, edzőtermeket bezárják. A repülőgépek is sorra landolnak és maradnak a földön.
Még nincs kijárás tilalom, de arra kérnek mindenkit, ha kimennek a levegőre, tartsanak másfél-két méteres távolságot egymástól. Sportolni a szabadban még lehet, de szintén ugyanilyen feltételekkel. Azt hiszem, holnap a part kietlen részére megyek futni. Akkor is, ha most délutánra sűrű lett a forgalom, s úgy özönlenek az emberek az utcára, mintha üldöznék őket kifelé.
Olyan, mintha az Apokalipszis jött volna el, de én nem tudom és nem akarom ezt elhinni.
Csak azt érzem baj van, és cselekednünk kell. Közösen meghozni és betartani szabályokat, amik szerint egy ideig élnünk kell, amíg majd helyre nem áll a rend. Mert helyreáll, az biztos, csak a megbetegedések száma a kérdéses. Ez pedig most mindannyiunk felelősségteljes viselkedésén múlik.
Az élet megszokott keretei szétcsúsztak, nem olyan semmi, mint tegnap vagy akár egy hete. Akár a magyar, akár a belga és holland, akár az amerikai sajtót olvassuk, mindenhonnan árad felénk a páni félelem. Szűrni kell az információkat, elválasztani a korpát a búzától, de ez nem mindenkinek megy jól. A világ fél, ezért verekedtek a belgák és a franciák össze a wc-papíron. Ezért álltak a hollandok a coffeshoppokban kilométeres sorokban tegnap, mikor kiderült, hogy este hattól április 6-ig bezárnak. S ezért rohantunk mi magyarok el lisztért…
Elődeink bunkereket építettek az atomháború miatti (jogos) félelemből, s háborúkat vívtak földért, hazáért, olajért, vízért, hatalomért.
Mi az élelemért és az alapvetően bármikor elérhető dolgokért „harcolunk”. Csak azért, mert még most az ego dominál, a mi lesz velem kérdése él bennünk, amit persze lassan kiterjesztünk a családunk és szeretteink köré is. Majd aztán eljön –remélhetőleg nagyon hamar – az a pillanat, amikor a közösség érdeke is ugyanolyan fontos lesz. S egységes szabályok közé kerül életünk új, pár hétig tartó kerete.
Ehhez persze tudomásul kell venni, hogy most nem mászkálunk összevissza a világban. S ha lehet otthon maradunk. Én sem megyek haza a családomhoz, hanem virtuálisan tartom velük a kapcsolatot. Mert a szeretet áthatol időn, téren, távolságon, s most ez az egyetlen, amibe kapaszkodhatunk…