Fáj. Annyira, hogy néha úgy érzed, levegőt sem kapsz, gondolkodni sem tudsz a fájdalomtól. Semmi másra nem vágysz jobban, mint mindent elfelejteni, kitörölni, semmissé tenni – ám ez lehetetlen. A múlt elől nem lehet elbújni.
Nem lehet csak úgy kényszeríteni magad a felejtésre. Nem törölhetsz ki valamit a fejedből varázsütésre. Nem működik csak úgy, lazán, könnyedén a továbblépés… még akkor sem, ha a környezeted ezt javasolja.
Az okosok, igen, ők azt mondják: el kell engedni. Mert ők nem értik, mekkora vihar dúl a lelkedben.
Hogyan lehetne elengedi hipp-hopp valamit, ami olyan sokáig az élet fontos része volt?
Kegyetlen kínzó az emlék… Megszorít, szúr, kicsit lazít a kínokon, aztán újra gyomron vág a fájdalom – ha tetszik, ha nem. És továbbra is csak fekszel az ágyon sírva, és bámulod a plafont. És valahogy úgy tűnik, ennek soha nem lesz vége. Aztán mégis vége lesz.
Egy nap eleged lesz abból, hogy az életed egy helyben toporog. Hirtelen rájössz, hogy a nagy általánosságok, amik minden könyvben le vannak írva, minden filmben el vannak mondva és amelyeket minden barát szajkóz hetek óta, igen a nagy általánosságoknak mégis igaza van.
Van élet azután…
Csak éppen addig nem lehet új életet építeni, míg valaki a múlt romjai között siratja magát. De erőltetni a továbblépést sem lehet, annak magától kell bekövetkeznie. Mert az ember szíve ugyanúgy működik, mint az elméje. Amíg elmondja magának, hogy el kell engedni valamit, addig még jobban kötődik hozzá. Idő kell…
Eljön a nap, mikor egy óráig nem gondolsz a múltra. Aztán egy egész napot, egy hetet … aztán majd évek telnek el.
Végül távoli emlék, keserédes vagy mosollyá szelídült csacska kép lesz, ami egykor annyira fontos volt.
És mindazt, amin akkor annyira aggódtál, nem lesz más, mint egyszer volt akadály egy kanyargó úton, az életed útján.