Találkoztam a múlt egy árnyával. Szembejött velem az utcán. Alakot öltött, széles mosolyt villantott, és láthatóvá vált előttem teljes valójában. Úgy tett, mintha nem telt volna el sok-sok év azóta, hogy köszönés nélkül sétáltunk ki egymás életéből, mert annyira megsebzettek voltunk, hogy nem tudtuk többé tekintetünket sem ráemelni a másikra.
Mindez már a múltba veszett, és örömmel fogadott. A győztesek fölényes magatartásával szólt hozzám:
– Ülj le ide mellém, mesélj, hogy vagy? – de mielőtt bármit is mondhattam volna, már tudta a választ.
Fürkésző tekintete áthatolt pajzsomon, előtte sosem voltak titkaim:
– Hiába mosolyogsz, a szemed nem ragyog – és én úgy éreztem, mintha pucéran ülnék mellette, hiszen még mindig nyitott könyv voltam számára.
Évekig titkolt fájdalmam és bánatom is kiolvasta szememből anélkül, hogy bármit tudott volna rólam. Aztán így szólt:
– Te döntöttél így.
– Nem volt más választásom – feleltem neki, meggyőződés nélkül.
Még mindig szigorú volt velem. Mint aki többet várt tőlem. Beszéltünk, de a szemét eltakarta egy felhő. A lelke tükrébe már nem volt bepillantásom.
Hallottam, hogy hangja megremeg, mégis egyenesen és nyíltan beszélt nekem élete alakulásáról. Ezzel kényszerítve engem is, hogy mondjam el, velem mi történt.
– Lehet, hogy vannak sikereid, de süt rólad a boldogtalanság – mondta végül.
Tiltakozni akartam, de ő befejezte mondataimat helyettem. Nem kellettek neki hazugságaim, tudta jól, mi van a lelkemben. Megdöbbentett, hogy nem felejtette el milyen vagyok, és az is, hogy törődött velem, miközben igyekeztük elkerülni egymást évekig.
Eltemetett érzelmek törtek bennem felszínre a hatására, de szavakba nem öntöttem őket, nem volt értelme. Végül egyetlen ostoba kérdés szakadt ki belőlem:
– Miért nem vagyunk barátok? – kérdeztem tőle reszkető hangon.
Mire ő halkan ennyit mondott:
– Mert azt akartad, hogy új életet kezdjek, és abban te nem vehettél részt.
Fél óra alatt feltörte lelkem páncélját. Azzal, hogy újra alakot öltött mellettem. Egy érzés feléledt bennem, amiről azt hittem, már rég nincs velem, már eltemettem azt magamban. Megérezte a vihart szívemben, fel is állt mellőlem. Azért, hogy újra árnyképpé váljon, de mielőtt végképp eltűnt volna, megfordult és egyetlen kérdést intézett hozzám:
– Egy olyan kapcsolatot, amilyen a miénk, ahol szavak nélkül, mozdulatokból is értjük egymást, hogyan magyarázzak el másoknak?
– Nem tudom – feleltem. Miközben én is azon igyekeztem, hogy elhagyjam találkozásunk színhelyét, mielőtt az árny kinyitná ébredező szívem ajtaját és felbolygatná lelkem.
EZ IS ÉRDEKELHET: