Emlékszem a szemedre. Mohazöld volt, huncutul nevető, szenvedélytől felszikrázó. Emlékszem a mosolyodra, a lassan elinduló, széles mosolyodra, és emlékszem a karodra is. Igen, a karodra nagyon jól emlékszem. Bele lehet szeretni egy gyönyörű, izmos karba, egy tökéletes testbe? Ha igen, én biztosan a karodba szerettem bele.
A vággyal soha nem volt gond közöttünk. Sistergett a levegő, ha csak egymásra pillantottunk, még a lámpák is felszikráztak az elektromosságtól, amikor hozzám értél. A kémia mindig működött köztünk, és hiszem, hogy szerelem is volt.
Mégsem volt elég.
Szerettük egymást, és talán valahol a szívem rejtekén még mindig szeretlek. A gondolataimban még mindig benne járnak gesztusaid, mozdulataid. Ahogy egy pillanatra félrenéztél, valahányszor valami fontosat akartál mondani, ahogy összeráncoltad a homlokod és félrelökted a hajad a szemedből, ha bosszús voltál. Még mindig emlékszem a reggeli álmos hangodra, és arra, hogy úgy öleltél, ahogy senki más nem tudott.
Egy részem szeretni fog téged mindig, mégis meg kellett tanulnom nélküled élni. El kellett mennem, és tovább kellett lépnem, mert nem volt más választásom. Ez volt az egyetlen dolog, amit megtehettem, ha igazán boldog akartam lenni.
Csak bonyolítottuk egymás életét. Rossz voltál nekem, és én is csak ártottam neked. Eszünket vesztve lángoltunk, de ezzel a lángolással végül felemésztettük volna egymást.
Kezdetben megpróbáltuk figyelmen kívül hagyni a kérdéseket, amik megfogalmazódtak bennünk, mert azt gondoltuk, hogy a vágy, amit érzünk, elég lesz ahhoz, hogy mindent átvészeljünk.
Pedig nem volt elég, és azt hiszem, ezt tudtuk a kezdetektől fogva. Csak úgy tettünk, mintha nem láttuk volna az összes problémát. Próbáltunk egy olyan buborékban élni, ahol nem kell a való világra gondolnunk.
Mérgező voltál a számomra, és én is mérgeztelek téged. Nem tudtuk megadni egymásnak, amit az élettől vártunk, pedig megpróbáltuk. Eleve kudarcra voltunk ítélve, mégis megpróbáltuk. De hogy működhetne valami, ha nincsenek közös értékrendek, hasonló célok, nincs kommunikáció?
Sokszor még megfelelően beszélgetni sem tudtunk egymással. A vágy ugyan feloldotta a feszültséget, de az alap probléma mindig megoldatlan maradt. Az érzéseink nem tudták ellensúlyozni azt a tényt, hogy nem tudunk egy úton haladni. Egy helyben álltunk, nem tudtunk előre lépni.
Egy ideig működött így.
Figyelmen kívül hagytam a saját érzéseimet, és úgy tettem, mintha boldog lennék, pedig egyre gyűlt bennem az elégedetlenség. Egy idő után azonban őszintének kellett lennem magamhoz. El kellett fogadnom a tényt, hogy az egymás iránt érzett szeretet nem elég.
Be kellett vallanom magamnak, hogy a vágy, a vélt szerelem nem ürügy egy olyan kapcsolatra, ami nem halad előre.
Tudom, hogy nem számítottál arra, hogy elmegyek. Tudom, hogy azt hitted, örökre együtt maradunk, még akkor is, hogy te is tudtad, sosem leszünk igazán boldogok. Talán azt remélted, hogy a vágy elég lesz, és végül megszokjuk egymást, és megszokásból együtt maradunk.
De nekem a megszokás nem lett volna elég. Többet akartam. Elmentem, mielőtt meggyűlöltük volna egymást, mielőtt külön szobába költözünk, mert már egymásra sem bírunk nézni.
Nem akartalak téged hibáztatni, és nem akartam önmagam sem hibáztatni az elmúlt, elégedetlenséggel átszőtt évekért.
Vágytam rád, ma is bizsereg bennem valami, ha eszembe jutsz. Emlékszem csodás mohazöld szemedre, kedves mosolyodra, gyönyörű testedre. De veled nem lehettem volna boldog, és én boldog akartam lenni.
nyitókép: Image by teksomolika on Freepik