Végigsimítom, végigcsókolom a bőröd a gerinced vonalán, a kezemmel hátulról átölellek. Tudom, hogy szereted. Szereted, ahogy hozzád érek, szereted, amit kiváltok belőled.
Látom, ahogy megborzongsz, majd mosolyogva felém fordulsz és átölelsz. Forró csókban forrunk össze.
A vágy sosem csillapodik bennünk, akárhányszor vagyunk együtt. Látom a szemedben, te is látod az enyémben. De nem csak ez van köztünk. Tudunk beszélgetni. Bármiről. Tudunk együtt nevetni. Mindenen. Élvezzük a közös csendet, de mindig találunk témát az ágyon kívül is.
Mesélsz a napodról, miközben összedobok egy könnyű vacsorát. Én is elmondom, mi bosszantott fel, mi nevettetett meg aznap, és milyen remek ötletem támadt a legutóbbi munkám kapcsán. Még segítesz is, együtt kipofozzuk az egyik elvarratlan szálat.
Közben csak nézlek. Nézlek ahogy beszélsz, nézlek, miközben a homlokod ráncolod, mikor lefirkantasz valamit egy papírra. Nem tudok betelni veled. Annyira vonzó vagy.
Miközben magadban motyogva tovább firkálsz, megrezzen a mobilod. Ahogy rápillantasz, megmerevedik a tartásod. Szinte megfagy a levegő. Félreteszed a papírt, sajnálkozva rám nézel, majd kimész a konyhából, hogy felvedd.
Te megfagysz, én darabokra hullok, mint minden alkalommal. Okos vagy, vicces, kedves. Nekem a minden. Minden porcikád, minden gondolatod tökéletes a számomra. Mégsem vagy az enyém. Csak futó órák, lopott percek jutnak nekem. És mikor ezeknek vége, az üresség, a kínzó magány és őrlődés marad – a következő néhány lopott óráig.
A konyhaszekrény hideg ajtajához simítom a homlokom. Hallgatom, ahogy zuhanyzol, ahogy készülsz haza. Haza. Mert az nem itt van nálam, hanem valaki másnál. Ő nem szeret, te sem szereted őt. Mégis mész, mert ott vannak a gyerekek.
Azt mondtad, csak néhány hét, és rövidre zárod a házasságod, és én minden alkalommal hiszek neked, mikor megérkezel és a karjaidba zársz. De a keserűség és kétely mardos, ha megcsörren a mobil, és elindulsz. El, tőlem.
És én egyedül maradok. Minden este. Minden hétvégén. És csak várom, hogy egy nap azt mondd, végleg jöttél.
A csend mardosó utánad. A pára még a tükrön, az illatod az orromban, de te már messze jársz. Lassan ülök le az ágyra, amin még gyűrött a lepedő. A könnyek marják a torkom.
Nem hiszem, hogy valaha másképp lesz. Nem hiszem, hogy lehet happy end, de talán az is jobb lenne, ha nem lenne. Ha sosem látnálak többé. Minden jobb mint ez az üresség. Ez a süket csend.
A plafont bámulva a végéért imátkozom. Azért, hogy válassz végre. Dönts, ő vagy én. Mert nem bírom tovább. Nem bírom tovább. De én nem tudlak elengedni.
nyitókép: Image by Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat.
KATTINTS IDE!
Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: