Betegség. Félelmetes szó, már az elolvasása is kellemetlen érzetet kelt az emberben. Ha csak egyszer is szembe kell néznünk vele életünk során, az pont eggyel több, mint kívánnánk.
Olyan filmeket szedtem most csokorba, amik mégis rendhagyó módon kezelik ezt a fájdalmas, érzékeny témát – és bármennyire is nehéz, mégis könnyebbé tudják tenni még az emberi élet legsötétebb időszakait is.
Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
Greg egy gimis srác, aki kerüli a bajt és látszólag tökéletesen megtanulta a középsuli iratlan szabályait. Egyetlen korabeli haverja Earl, legalábbis addig, amíg az anyja nem kényszeríti rá, hogy meglátogassa gyerekkori, beteg barátját, Rachelt. A lány egyáltalán nem kér Greg társaságából. Egyességet kötnek; úgy tesznek, mintha haverok lennének, hogy a szüleik békén hagyják őket…
A sztori eddig nem túl érdekes. Láttunk már ilyet. A lány, – akár csodával határos módon meggyógyul, akár nem, – és a fiú egymásba szeretnek és, hogy dráma vagy romantika kerekedik-e ki az egészből, azt csak a happy end (vagy a hiánya) dönti el.
A pluszt az adja, ahogy Greg folyamatosan kibeszél a történetből. Egyenesen a kamerába nézve, hozzánk szólva. Gyakorlatilag az arcunkba nevet a naivitásunkon, a bennünk oly kiszámíthatóan lejátszódó érzelmeken gúnyolódva.
Mégis, Rachel a középpont. A betegségére adott reakicók annyira tipikusak, hogy az ember nem tudja eldönteni, sírjon, vagy nevessen. Esetlenséggel, szánalom-szimpátiával, elcsépelt közhelyeket puffogtatva bambulnak a társai a felfoghatatlan helyzeten, miközben szent meggyőződésük, hogy ilyen szituban ez a helyes viselkedés.
De, hol a piros? Earl, és Greggel közös barátjuk, az extravagáns, gimis töritanár mintegy megmutatják nekünk, milyen is az, amikor valaki valóban igazi empátiával tud a másik felé fordulni.
A történet viszont közel sem merül ki ebben. A maga elvontságával azt is bemutatja, létezik-e olyan emberi kapcsolat, ahol mindent tudhatsz, vagy szükséges-e egyáltalán tudnod a másikról. Mert a rádöbbenések akár egy egyszerű könyvespolcon is lapulhatnak…
Életrevalók
Avagy; „Nincs kéz, nincs csoki!” Maga a történet Philippe Pozzo di Borgo életrajzi kötete alapján készült. Ő, mint szellemi szerző működött közre – mivel nyaktól lefelé lebénult egy baleset következtében, a gépelés másra maradt.
Miért akkora cucc ez a film? Nem jön áloptimista, cinikus, nyálas közhelyekkel. Úgy tud nevetni az élet kegyetlen húzásain, hogy közben kendőzetlenül mutatja meg, milyen másoknak kiszolgáltatva, a vegetálás szélén élni. Egy percig sem titkolva, Philippe kiváltságos anyagi helyzete nélkül messze nem engedhetne meg magának olyan ellátást, amire rá van szorulva.
Csakhogy, mindeközben mindenki hímestojásként kezeli a férfit, akit megkeseredett, kiállhatatlan kísértetnek látnak. Aztán jön Dris, az új ápoló, aki a szó összes értelmében olyan Philippe-nek, mint egy korty friss levegő. Nem, mintha az alkalmazott különösebben érzékeny lélek lenne, sőt; egy bunkó, ráadásul nem épp szentéletű. De épp azt adja Philippe-nek, amit, azt hiszem, minden hasonló helyzetben lévő embernek éreznie kellene. Hogy nem számít, tudja-e mozgatni a testrészeit, vagy sem. A személyisége nem tűnik el, és amíg valaki jó fej, kit érdekel, hogy kerekeken gurul melletted, vagy két lábon jár?
Pszichoszingli
Megint egy olyan zseniális magyar cím, amitől leteszed a hajadat. Ha ezen túlléptél, egy olyan sztorit kapsz, ami a múltban élésre, a traumákhoz való ragaszkodásra és az infantillizmusra reflektál. Legalábbis, első nézésre. A főszereplő, Mavise (Charlize Theron), látszólag egy felszínes bálkirálynő, aki mesébe illő életet él. Nem csak, hogy sikeres lányregény-szerző, ráadásul toptrendi lakása van, szuperszexi külsője és az éjszakáit Paris Hilton is megirigyelné. Ahogy a történet kibontakozik, rádöbbenünk, hogy az életében mégsincs semmi irigylésre méltó.
Mindenki tudja, hogy a fiatal nővel nem stimmel valami. Mégis, épp azok hagyják magára, akiknek a legjobban kellene szeretniük, és épp egy olyan ember próbál meg segíteni rajta, akitől álmában sem remélne ilyesmit. Mintha ő lenne az egyetlen, aki felismeri; mielőtt elítéljük a beképzelt, hiú bálkirálynőt, előtte nézzük meg, mi lapul a tiarák alatt…
Amikor pedig Mavise-t egy fiatalkori traumája ismét arcon csapja, eljön a robbanáspont. A kérdés már csak az, hogy a mentális ámokfutásának ki lesz az áldozata; önmaga, vagy azok, akik az útjába kerülnek.
Csillagainkban a hiba
Nincs ember a bolygón, aki legalább ne hallotta volna ezt a filmcímet. Mégis sokaknak nem akaródzott megnézni, mivel egy tipikus tini-nyálfilmnek tűnt a számukra. Közéjük tartoztam. Végül, úgy voltam vele, mindenki erről beszél, legalább belenézek. Legrosszabb esetben elvesztegetek másfél órát az életemből.
A film legnagyobb újítása, hogy – bár egy kőkemény drámáról van szó, – olyan tabukat dönt le, amiket egyik alkotás sem mert azelőtt. A legrettegetebb betegség, és a halál a fő humorforrása. Ráadásul, olyan poénokkal, amiket hallva az egészséges emberek szétröhögik a koponyavarrataikat, miközben valamiféle bűntudat is generálódik bennük – tulajdonképpen beteg embereket nevetnek ki. Aki viszont győzött már le súlyos betegséget, vagy épp pont a rákot, az talán még felszabadultabban tud nevetni. Legalábbis, én úgy éreztem, mintha csak egy, a mellkasomat gonoszan feszítő buborékot pukkasztottak volna szét ezek a jelenetek.
Persze, a film készítői biztosra mentek; dráma, családi tragéidák, romantika és humor, gyakorlatilag minden érzelmünket kielégítik. Ezt a fajta biztonsági játékot nem nagyon szoktam díjazni, viszont az űberf*sza – és szakmailag méltatlanul mellőzött, – színészi gárda ezért is kárpótolt.
Nyomd, bébi, nyomd!
Ha már Csillagainkban a hiba, egy újabb Ansel Elgort film, aki Augustus Waters után most Baby karakterében látható.
Ezt a mozit alig 892 alkalommal pörgették le a kábeltévék. Mégsem érzem úgy, hogy nagy ismertségre tett volna szert. Lehetséges, hogy ismételten a béna címválasztás is közrejátszik abban, hogy nem kapkodsz a távkapcs után, amint meglátod a műsorújságban. Mentségünkre szóljon, hogy ezúttal nem mi szúrtuk el – az eredeti, „Baby driver” cím sem épp egy lottó ötös választás.
Engem legalábbis ez nagyban befolyásolt. Sokáig bele sem néztem; egy újabb, infantillis vígjátékra tippeltem, ami tele van olyan altesti poénokkal, amin inkább sírni kéne, mint nevetni.
De a „Nyomd, bébi, nyomd!” sokkal inkább dráma, bár hivatalosan akciófilmként aposztrofálják. Baby karakterét nem lehet nem szeretni; olyan Deadpool-i lazasággal vezet és bonyolít le maffia-üzleteket, hogy a Halálos iramban teljes gárdája elbújhat egy kő alá. A vagány felszín alatt viszont ott van egy olyan betegség, amivel nem csak ebből a listából lóg ki. Baby az egész társadalmat ignorálja, a feldolgozatlan traumákra egyetlen gyógyírt talál. Amikor pedig ezt is elveszik tőle, már csak egy dolog tarthatja benne a lelket – az, hogy végül ez a kapaszkodó valóban átsegíti-e azon az időszakon, amikor mindent és mindenkit elveszít, nekünk kell eldöntenünk. A sztori vége elvarratlan marad. Menthetetlen romantikusként én hiszem, hogy teljesül az a happy end. De tudni nem tudhatom…
Vura Hajni
EZ IS ÉRDEKELHET: