A család az első. Ők a legfontosabbak. A családomért mindent!
Természetesen, ha az ember olyan rokonokkal büszkélkedhet, akik támogató légkört biztosítanak, ahol örömmel találkoznak a családtagok, ahol ünnep, ha összegyűlik mindenki, akkor igazak a fenti mondatok. De létezik egyáltalán ilyen?
És vajon azért, mert valaki a vér szerinti rokonom – vagy házasság, kapcsolat révén került a családba – muszáj jóban lennem vele? Akár pedáloznom is kell, hogy elfogadjon? Kizárólag azért, mert úgy alakult, hogy egy családba születtünk, vagy, mert most már egy családban élünk?
De hát a testvéred
Igen. És milyen jó lenne – ha jó lenne. Viszont, nem az.
„Hiába ugyanazok a szüleink, hiába nem is nagy a korkülönbség köztünk, mégsem jövök ki vele, nincs közös pontunk, teljesen más témák érdekelnek – és bevallom, idegesít a jelenléte.”
Ezt a húsz éves Karcsi mondta, amikor a két évvel fiatalabb húgával való kapcsolatáról kérdeztem. Soha nem tudtak az elvárt „jó testvérként” egymásra nézni – mintha egyáltalán nem is ismernék egymást. Kötelező családi képek, ebédek, alkalmak és ennyi. Karcsi örül, hogy vidéken tanul tovább és kollégiumba került. Azt mondja, így sokkal jobb. Amikor ő hazamegy, a húga általában a barátjánál van – nem zavarják egymást, nincs kínos beszélgetés.
Idézte nekem a nagybátyja szavait, aki azt mondta, azért, mert valaki vér szerinti rokon, nem kell szeretni. Ő a húga, de ennyi. A rokonokat nem válogathatja meg az ember – míg, szerencsére, a barátait igen. Karcsi ekkor nyugodott meg, hogy nem kell szégyellnie magát – és náluk, ezek szerint, ez így alakult.
A bátyád szereti
Igen, a sógornőt, aki biztosan nagyon aranyos, amikor azzal a bizonyos báttyal van. Mert a család többi tagja nem tud mit kezdeni vele.
„Kifejezetten próbáltam keresni a kapcsolatot vele. Írtam neki csak úgy is, hívtam telefonon. Ha közös, családi programon találkoztunk, beszélgetést kezdeményeztem. De hagytam őt is, hogy nyisson, ha akar és a közeledésemet nehogy erőszakoskodásnak vegye. Semmi nem működött. Gondoltam, jó, elég, ha a bátyámat szereti, és a bátyám szereti őt – végül is, nem én vettem feleségül!”
– nevet a negyven éves Karolina, amikor a rokonok, a családi kapcsolatok kerülnek szóba.
„Aztán megszületett a kisfiuk. Gondoltam, de jó, megint van baba a családban, ezzel Klári, a sógornőm biztosan változik, és a köztünk lévő kapcsolat is. Készültem, hogy segítek nekik, ha kell – három gyerekem van, és nem volt olyan régen, amikor kicsik voltak. De semmi, nagyjából jó, hogy nem rejtegeti a gyereket előlünk. Kapcsolat ugyanúgy nincs, ha korábban elmentünk hozzájuk megnézni a kicsit, éreztem, hogy teher a számára, hogy ott vagyunk. Kézbe egyáltalán nem adta a babát „idegennek”, azaz nekem sem. És most, hogy már jön-megy a kisfiú, ha a nagyszülőknél találkozunk, csak bújik az anyjához. Úgy néz ki, mintha félne az emberektől. Ez alapján pedig, hiába mondja anyám, hogy az a fontos, hogy a bátyámmal jól megvannak, én nem így érzek. Szerintem a sógornőm elvesz egy csomó élményt, lehetőséget attól a kisgyerektől – és tőlem is. Meg a gyerekeimtől – akik az unokatestvérei. Hogy lesz így bármilyen kapcsolat, legalább köztük?”
Szeret ő a maga módján
Ez az egyik leggyakrabban használt elterelő mondat, ha valaki valamelyik családtagjára – általában a szüleire – panaszkodik. Szeret ő… csak nem úgy. „Nem érzed felőle? Nem baj, te mindig olyan kis érzékeny voltál, hát hidd el, szeret ő, a maga módján.”
És mit mond erre a (felnőtt)gyerek? Hogy igazán ki van ezzel segítve. Mert éppen terápián, pszichológussal próbálja megismerni önmagát, a kapcsolódási nehézségeit, a szeretetnyelvet, a kommunikáció mélységeit, árnyalatait. Mindazt, amit otthon nem kapott, nem tanult meg a szüleitől. Miközben, állítólag, szerették.
Mikor? Hol?
Nem kötelező
Ahogy nem kell ott maradnunk, ahol bántanak, ahol nem érezzük jól magunkat, ahol kihasználnak, ugyanúgy nem kötelező szeretnünk azokat, akikkel az élet, a születési rend egy családba teremtett. Ha jó emberek vesznek körül a születési családunkban, az maga a mennyország. Ez azonban elég ritka.
Jellemzőbb, hogy azt hazudjuk magunknak, hogy egész jól megvagyunk, családilag – de azért persze megvan a véleményünk Péter bácsiról, Juliékról – Gábor feleségéről nem is beszélve.
Mégis, ott mosolygunk velük együtt a nagyszülőknél a karácsonyfa alatt – miközben titokban az óránkat nézzük, hogy mikor „szabadulunk” végre.
Nem kötelező egymást szeretni, nem kötelező jóban lenni, nem kötelező játszani azokat a játszmákat, amelyek belénk ivódtak – hiszen, akár egész gyerekkorunkban ezt láttuk. Lehet nemet mondani.
Az erőszakos főnöknek, az energiavámpír barátnőnek, a manipulatív szomszédnak – és a számunkra nem kedves családtagoknak is. Konfliktusforrás mind, ez igaz. Megcsappanhat a baráti körünk, a népszerűségünk, ez is igaz. Neheztelhetnek ránk a családban – így van.
Viszont a továbbiakban csak azokkal leszünk együtt, akiket szeretünk, és akik őszintén viszont szeretnek. És akkor találkozunk velük, amikor mindenki örömmel, szívből találkozni akar.
Megéri?
Szerintem igen.
Nyitókép: Image by freepic.diller on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: