Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor annyira meg akarunk felelni másoknak, hogy már-már elfelejtjük, kik vagyunk. Saját igényeinkről is lemondunk, csak, hogy szerethetőbbek legyünk. Azt reméljük, ha bizonyos elvárásokhoz alkalmazkodunk, akkor a másik ember elfogad minket, és a sok-sok lemondás, meghozza a gyümölcsét.
Persze a hamis én sohasem hozhat valódi, szeretetteljes kapcsolatokat életünkbe. Csak arra jó, hogy eltávolodjunk önmagunktól, és valós vágyainktól.
Letérni a helyes útról pedig gyorsan megy. Visszatalálni viszont már jóval több erőfeszítésbe kerül.
Olykor hiába érezzük, hogy baj van velünk, az kevés. Önvizsgálatot kell tartani, hogy rájöjjünk hol léptük át azt a határt, ahol már nem tudtuk önmagunkat adni. Azt is fontos tisztázni, hogy mi volt a fő motiváció, amiért elnyomtuk a valódi ént: egy ember szeretete, elismerése, elfogadása volt az ok?
Ha így van (és többnyire így van), akkor fel kell tenni még egy kérdést: Azért játszottam valaki mást, mint aki vagyok, mert tudtam, hogy azt, aki én vagyok, a másik valójában sohasem tudná szeretni, elfogadni?
Amennyiben őszinték vagyunk magunkkal, beláthatjuk, hogy minden bizonnyal ez volt a feltevésünk vagy érzésünk. Ráadásul saját akaratunkból viselkedtünk másként, vagy vallottunk tőlünk távol álló elvekről úgy, mintha az a miénk lenne, csak, hogy megfeleljünk. Mindezt azon az áron, hogy közben feláldoztuk valódi énünk valódi kívánságait, amelyek között az egyik legfontosabb (mily ironikus is ez!) pont az, hogy úgy szeressenek minket, amilyenek vagyunk.
Sokan küzdünk azzal a téveszmével, hogy azt képzeljük, nem adhatjuk önmagunkat, mert azt senki sem szeretné. Egész gyermekkorunktól kezdve megfelelni akarunk szüleinknek, tanárainknak, barátainknak, szerelmeinknek.
Az olyan üzenetek, mint a „Legyél jó. Maradj csendben. Játssz egyedül.” egy gyermek lelkében szélsőséges esetben azt válthatják ki, hogy meg kell felelni mások elvárásainak. S azt rendszerint összeköti a szeretettel, amiből ő azt szűri le, hogy le kell mondani a nem kívánatos tulajdonságairól, hogy jobb=szerethetőbb legyen.
Persze hosszú távon az önmegtagadás nem boldogít. De legalább egy kis ideig úgy tűnik, ha egy bizonyos szerepet játszunk, úgy egy kicsit szeretnek, vagy legalábbis jobban elviselnek minket.
A gyermekkori minták sokszor tudat alatt folyatódnak tovább felnőtt korunkban is.
Egész generációk nőttek már fel annak a tükrében, hogy a szeretet egy kiérdemlendő díj. Egy trófea, ami részben hamis eredményeken alapszik, (hiszen megtagadtuk énünk egyes jellemzőit). És bár így ez a szeretet nem tiszta, és főként nem feltétel nélküli, mégis simogatja lelkünk, mert annyira nagy hiányt szenvedünk belőle.
Ezért lassan már bármit megtennénk, csak hogy egy kicsit megtapasztalhassuk ezt a semmihez sem hasonlítható érzést. Elvégre miféle emberek vagyunk, ha minket „senki” sem tud szeretni?
A legnagyobb gond ezzel az, hogy olyan szeretetre vágyunk, amely önmagunkon kívül található. Ahelyett, hogy vállalnánk önmagunkat úgy, ahogy vagyunk, inkább álarcot viselünk. Semmivel sem könnyebb megjátszani magunkat annál, mint azért dolgozni, hogy elfogadjuk saját magunk, mégis ezt az utat választjuk, újra és újra, mert önmagunkat szeretni nagyon bonyolultnak tűnik.
Pedig ahogy a mondás is tartja, az egyetlen járható út ez:
Amikor ráeszmélünk ennek jelentésére, akkor fogjuk tudni vállalni a felelősséget azért, amivé lettünk. Ekkor tudjuk belátni, hogy azért távolodtunk el magunktól, mert élt bennünk egy képzet arról, hogy egy vagy több ember szeretete, elismerése, elfogadása kell ahhoz, hogy önmagunkat értékesnek tartsuk. Ez váltott ki személyiségünkben egy megkettőzött ént, ahol a valódi én viaskodott a hamissal, és ahol a hamis én egyre több győzelmet aratott (látszatra) a megszerzett érzelmi morzsákért.
Persze előbb vagy utóbb a morzsák már nem lakatják jól szeretetre éhes lelkünket. Mert a kicsikart „szeretet”, elismerés és elfogadás, nem tartalmazza azt a fajta szeretetet, amire valóban szükségünk lenne. Így a valódi én elkezd lázadni, és még jobban vágyik a szeretetre, mint korábban. Hiszen ez nem az, mint amire vágyott, elvégre hamis illúziókból táplálkozott. Ezért aztán egyre sorvad és sorvad, míg végül azt mondja, elég volt a megfelelni vágyó, maszkot viselő énből, és leveti magáról azt, felfedve valódi arcát!
Végül el kell engednünk téveszméinket. Semmi szükségünk arra, hogy egy életen át megjátsszuk magunkat valaki olyannak, akinek sosem leszünk elég jók. Meg kell tanulnunk elfogadni saját magunkat, és szeretni azt, akik valójában vagyunk.
Mert ha valaki nem tud úgy szeretni, ahogy vagyunk, akkor annak a szeretetéért és figyelméért, felesleges küzdeni.
nyitókép: Image by fxquadro on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: