Mikor betöltöttem a 40-et, nem izgatott. Azt gondoltam, miért csináljak ügyet belőle, csak egy szám, ugyanolyan mint a többi. Nincs semmi különbség a 39 és a 40 között. És nem lesz akkor sem, ha 41 leszek.
Ma már 44 vagyok. És néha, ha megengedem magamnak – ha éppen nem két elfoglaltság között rohanok, ha nem a földön térdelek a kisfiammal, ha nem épp az aktuális cikket gépelem, ha pont nem egyezkedek, szervezek, intézek – akkor a tükörbe nézve belém hasít és igen, megijeszt, hogy észrevétlenül középkorú lettem.
Mikor? Miért? Nem akarom!
Nem, ez így nem igaz. Élvezem azt, aki most vagyok. Tetszik a nő, aki a tükörből rám néz, tetszik a bátorság, ami bennem van, a szabadság, ami a koromból adódik. Nagyon is tetszik!
A jövő az, ami megijeszt. Lehet, hogy szégyen bevallani, de félek az öregedéstől. És nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel. De talán beszélni róla ugyanolyan gyógyír, mint sebnek az aloe. Ezért teszem.
Miért is félek?
Nem a ropogó csontoktól – bár már benyilall a fájdalom olykor itt-ott. Ropog a térdem, sajog a derekam.
Nem a szemüvegtől, az ősz hajszálaktól – van már mindkettő, de egy jó optikus és fodrász gyógyír a bajra, és egy nő, ha kicsit is hiú, él a segítséggel.
Nem a felkúszó kilóktól félek, nem attól, hogy a testem már nem egy hamvas húsz évesé – az odafigyelés, az életmódkontroll és a megfelelő szabású ruhák a tükörben még mindig mutatnak szépet, kívánatosat.
De akkor mi az, amitől félek?
Félek, hogy elveszítem a jelentőségem. Hogy nem lesz súlya a szavaimnak, hogy senkit nem érdekel a mondanivalóm. Hogy ahogy öregszem, láthatatlanná válok.
Félek, hogy nem tudok lépést tartani az egyre gyorsuló világgal.
Félek, hogy ahogy a testem egyre jobban öregszik, korlátokat állít majd elém, pedig annyi minden van, amit szeretnék még. Hosszú még a lista, sok pipa hiányzik a bakancslistámról.
Félek, hogy egyre kevesebb lesz az öröm, a spontaneitás.
Félek, hogy ahogy a testem egyre fárad, odalesz az önbizalmam. Hogy nem leszek már nő, csak egy vénasszony. Most még nem zavar a külsőm, de félek attól, mit fogok érezni 20 év múlva vele kapcsolatban.
Félek a korral járó veszteségektől,
és félek, hogy ez a félelem nem múlik el.
Félek, hogy ez az érzés mostantól állandóan velem marad, és apró harapásokkal megeszi a lelkem. Félek, hogy nem tudom élvezni a következő boldog éveket, mert a jövő rettegéssel tölt el.
Pedig, ha megengedem magamnak, most kezdődhet csak igazán a szabad, csodákkal teli időszak.
A félelem az emberi természet része. Félni nem szégyen. Hiszem, hogy szükség van rá. De beszélni kell róla, nehogy elfertőződjön, mint egy gennyes seb.
Igen, bevallom: félek az öregedéstől. De ápolom a testem, a lelkem, az emberi kapcsolataim és remélem, félelmeim nem válnak valóra.
Nyitókép: Image by Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: