„Hajnalban még a Nap is más…” – énekelte egykor a United – és valóban, akkor még felkelőben van, gyűjti az erejét, hogy aztán kiteljesedhessen. Az mindennek az eleje.
Szintén a Naphoz kötötték azt a bizonyos reklámot, miszerint „A lenyugvó Napnak is van ereje.” Tulajdonképpen van – még látszik, még jelen van – csak már más… Már nem olyan, mint amikor még határozottan ragyog, tündököl, fent az ég közepén.
Ebben a tündöklésben, a húszas, harmincas éveimben nézetem gyanakodva anyámra, amikor azt mondta, szemüveg nélkül nem látja, mi van a dobozra írva.
Nem látja… Nem akarja! Gyerekkorom óta szemüveges vagyok, neki mindig is sasszeme volt, jó, mindjárt ötven éves, akkor is. Élesíteni kell, aztán kész. Nekem is megy.
Majd később azon problémázott, hogy a párna meg volt gyűrődve és megnyomta az arcát, miközben aludt, most kell egy óra, mire eltűnik.
Jó… Anyunak olyan kis vékony bőre van. Még jó, hogy az enyém nem ilyen. Velem még sosem történt ilyen.
Ugyanígy kételkedve fogadtam – immáron a negyvenes éveim elején – hogy a mindig 50-55 kg-os anyám azon kesereg, hogy hasra hízik (ő, akinek három gyerek után is csak izom volt a hasán, aki akármennyit evett, nem hízott), és hiába csinálja a tornáját, nem használ.
Magamban nyugtáztam, hogy ez tuti nem igaz – én, ha csak kicsit kevesebbet eszem, már látszik, ha pedig tényleg mozgok is, azonnal bővebb az összes ruha, lötyög a nadrág – ugyan…
Jó, anyu édesszájú – biztos a sütik. Nem kell annyit enni, és kész.
Az a néhány ősz hajszál, amit fésülködés közben észrevettem, nem jelentett gondot – más húsz évesen is őszül – és összesen három darab volt.
Aztán, nem is olyan régen, nálam is, még szabad szemmel is jól látható közelségbe került az a bizonyos 50.
Jó, volt előtte 48, amikor olyan furcsa lett az a vacak telefon. Összefolynak a betűk, miközben múlt héten még jó volt. Biztos fáradt vagyok. Biztos nem olyan jó az a betűtípus, amit olvasok. Biztos sokat telefonozom(!) – ne csak a gyereket őrjítsem ezzel.
Az ismerős szemész jót mosolygott, majd felírta a 1,5-es olvasószemüveget.
Mivel eleve van szemüvegem, meglehetősen bonyolult adatokkal, ezért bifokális és hasonló huncutság nem jöhetett szóba – így lett mindjárt két szemüvegem, a „normál” és az olvasó.
Majd, amikor eljött az az idő, hogy elém került olyan étlap, használati utasítás, ár címke, amit az olvasószemüveg sem „vitt” és elkezdem a nagyítót keresni, magamban nagy tisztelettel bocsánatot kértem anyutól.
Végül pedig már nem csak kopogtatott, be is lépett az életemben az 50. születésnap – kicsit idegen volt, de el nem küldhettem, úgyhogy összeszoktunk.
Csak a tükör… Nem értem. Egyik fő büszkeségem a karizmom volt – semmi komolyról nincs szó –, de mintha nem lenne olyan feszes… pedig csinálom a tormámat! És a derekam… Mindig jó kis hasizmom volt, nemrég megtanultam hulahopp karikázni is, jól megy, mégis… Hol a nyoma, semmi látszata!
Rossz passzban vagyok. Ez lehet az oka.
Aztán nem aludtam jól, van némi stressz is mostanában az életemben, forgolódom, gyűröm a párnát, reggel nézek a tükörbe: mi ez a csík az arcomon?
A tükörképemnek mondom: Anyu, már nekem is vékonyabb a bőröm, azt hiszem.
Pici ránc itt, apró rugalmatlanság ott – és nem tűnik el.
Nézem innen, nézem onnan – olyan.
Egyik este, a teljes elkeseredés határán megkérdeztem a férjemet: Azért még szép vagyok?
Nem mondom, hogy röhögőgörcsöt kapott, de majdnem, jó ideig rázkódott a válla, majd fel-, felnevetett még jóval később is. Azt mondta, bolond vagyok. Meg szép is.
Ebben maradtunk.
Viszont én még mindig bizonytalan voltam, néha lesből támadtam a tükörre – de a kép maradt.
Egyik nap a kezembe akadt egy fekete csipkecsoda – néhány éve vettük, kicsit szűk, kicsit polgárpukkasztó, az utcára soha nem venném fel, de például itthoni szilveszterekre tökéletes.
Ha ketten vagyunk.
Nézegettem a mintáit, és már meg is szólalt a cinikus énem, hogy úgysem jönne rám. Pár éve, igen, akkor még 5 kilóval kevesebb voltam, lám, lám, ugye, hogy a nem evés már semmit sem ér? A kedvesebb oldalam győzködött, hogy nincs azzal baj, ha már nem jó, azóta sok idő eltelt. Nyugodtan hagyjam a fenébe. A szúrós, a kötekedő pedig csak nyeglén megkérdezte: Fel mered venni?
FELVESZEM!
Mi bajom lehet? Legfeljebb visszaigazol a csipke is – ez van, B oldal, volt néhány szép évem, néztem ki jól, de annak most vége, szevasz.
Belekígyóztam, sőt, még egy magassarkút is felvettem – ha lúd, legyen kövér. Jöjjön a látvány!
Csendes döbbenettel láttam, hogy a nő a tükörben egyáltalán nem ronda. Nem ormótlan. Van formája – persze, voltam már vékonyabb, de nincs semmi baj.
Forogtam, kerestem a hibákat, a takargatnivalót, a szégyent… és nem volt ott. Egyik sem. Nem láttam, én sem!
Egyfajta nyugalom és jó érzés töltött el.
Nem húsz éves, amit látok. Nem is negyven.
De jó.
Kibújtam a csipkéből.
Amikor pedig visszavettem az itthoni könnyű pólót, nadrágot és elindultam betenni a szűk ruhát a helyére, már nem az a nő ment ki a fürdőszobából, mint aki bement próbálni.
Hanem egy csinos ötvenes.
Bár csak lehetne találni olyat kivel lehetne nagyokat beszélgetni egy romantikus meleg lakásban