Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Afrika. E földrész lakosai törzsekben éltek, s mesélői kikapcsolódás gyanánt énekeltek és doboltak. A gondtalan szép napoknak aztán egyszer vége szakadt. Megjelentek a hódítók, akik a törzsek lakói közül jó néhányat elhurcoltak Amerikába.
A törzsüktől elszakítottak, hogy meg tudjanak birkózni a sorsukkal és őrizzék hagyományaikat, énekelni kezdtek, hogy enyhítsék fájdalmukat.
Miközben reggeltől estig a földeken dolgoztak vezetőjük megszólította őket, ők pedig „válaszoltak a hívásra”. Az éneklés így öröklődött nemzedékről-nemzedékre tovább, egészen az 1970-es évekig. Ekkor aztán az afroamerikai tinédzserek új irányt adtak e hagyománynak, és átültették azt az utcai művészetbe.
A rap szó maga egyébként már a 15. századi Angliában létezett. Kezdetben azt jelentette, hogy sztrájk, vagy ütni. Néhány évszázaddal később konszolidáltabb verziót öltve, beszédet vagy beszélgetést jelentett. Az 1960-as években kezdték az afroamerikaik használni szlengként arra, hogy valaki beszél, vagy párbeszédet kezdeményez.
Ekkor indult el hódító útjára a break tánc, és a graffiti műfaja is.
Maga a zenei műfajt világszerte ismertté az 1979-ben berobbant Sugarhill Gang tette, akikre nagyban hatott az akkor népszerű funkie stílus. „Valódi rap zenét” aztán a Run Dmc és az N.W.A csinált először. Majd az 1980-as években a fehérek között elsőként (és máig a legjobbként) a Beastie Boys.
Rappelni annyit tett ekkora már, hogy ritmikusan szövegelni egy adott ütemre. A vezetőből ceremóniamester lett, vagyis Mc, aki meghozta a kedvet a zenéhez és a bulizáshoz. A rapperek általi rímelést a költészet egyik ágának is tekinti ma már e szubkultúra, ez a slam poetry. A tévhittel ellentétben nem az anyázás, vagy az értelmetlen trágárság a célja a műfajnak. Sokkal inkább a provokáció, illetve társadalmi és politikai kérdések tárgyalása.
EZ IS ÉRDEKELHET: