A megfakult ég határt szabott a szemnek. Elfedte a föld és az óceán közti határvonalat. A hajók formái csak lassacskán bontakoztak ki a ködből. Hang nem árulta el jöttjüket. A sirályok szólama erőteljesebb volt a nehéz járművek alatt keletkező hullámoknál.
A világ még álmosan próbált életet lehelni magába.
Mi ekkor már együtt ringatóztunk. Hallgattuk a víz morajlását. Azt, ahogyan kicsiny csónakunk tatját nyaldosta egy-egy hullám. Olykor-olykor egy-egy lökéshullám is fel akart borítani minket. De mi mindig egymásba kapaszkodtunk és középre helyezkedtünk, hogy egyensúlyban legyünk.
A szél is egymás karjába taszított minket, mikor a parttól jó messzire irányította csónakunk. Így a szeretet óceánját felfedezhettük és benne lubickolhattunk. Mikor el akartak ragadni minket a hullámok visszaindított minket a parthoz. De talán lyukat is ütött volna csónakunkba, ha az kellett volna ahhoz, hogy egymásra támaszkodjunk.
Persze leginkább csak sodródtunk az árral anélkül, hogy bármelyikünk az evező után akart volna nyúlni. Nem számított mi áll utunkban, hol kötünk ki, csak az volt a fontos, hogy egy csónakban ülünk. A szeretet óceánjában nem láttuk a kezdő és végpontot. Talán, mert mindkettőtől ugyanakkora távolságban voltunk. De igazából nem törődtünk semmivel.
Mert boldogok voltunk, hogy a vízen akkor, ott, abban a pillanatban, együtt ringatózhatunk.
EZ IS ÉRDEKELHET: