Van szerelem, amelynek emléke nem kopik el soha. Egy szempár, amely beleégett szívünkbe és bármikor fel tudjuk idézni azt. Akkor is, ha a bánatunkban keresünk valamiféle vigaszt, amitől mosolyra fakadnánk.
Mert a végtelen fájdalomnál jobb a lelkünk mélyét átható keserédes boldogság.
Van megismételhetetlen szenvedélyes szerelem. Amiről mindig csak utólag derül ki, hogy olyan csak egyszer adatik meg az életben. Úgy szeretni, hinni és átadni magunkat egy érzésnek csak egyetlen alkalommal volt lehetséges. Mert a naiv lélek csak egyszer tudja önfeledten és gyanútanul befogadni azt, ami történik vele.
Ezért aztán egész életünkben hajszoljuk és őrizzük magunkban annak az első, igazi szerelemnek az emlékét. Keressük ugyanazt a szenvedélyes érzést. Árnyakba botlunk kutatás közben, akik az ismerősség érzetét adják.
Olyan illat, mosoly, test és elme együttese csak egyetlen lényben ölthetett testet. Hiába van száz mása a világban, az érzést csak az az egy volt képes előhívni belőlünk. A valódi, mindent elsöprő vágyat és szerelmet csak ő ébresztette fel bennünk. Vele tudtunk kapcsolódni teljes szívvel és lélekkel, feltétel nélkül.
Ezért a tavasz az érzéseink kivirágzására emlékeztet, míg az ősz a kedves elengedésének pillanatát juttatja eszünkbe. Így aztán bármennyi idő is telik el, az az egy élénken él szívünkben. Bár sok mindenre képes az elme, de annak az egynek az emlékét nem írja felül az idő ködében. Csak megtartja frissen, érintetlenül és örökké vágyottan nekünk.
Azért, hogy érezzük, milyen volt mikor első ízben valaki megérintette és beköltözött szívünkbe.
EZ IS ÉRDEKELHET: