Köszönöm, hogy velem voltál a nehéz időkben. Hogy szerettél akkor is, amikor nem volt bennem szeretet. Jó volt, hogy fogtad a kezem és visszatereltél a lélek útjára.
Köszönöm, hogy nem éltél vissza bizalmammal és azt adtad, amit jó szántadból akartál.
Mosolyra fakasztottál, nagyokat nevettünk együtt. Sírtunk és kiabáltunk is, de mindig kibékültünk. Tudtuk, hogy a sérelmeknél fontosabb a szívünk szava. Köszönöm, hogy nem neveztél úgy, mint az összes többi nőt, akire haragszol.
Bíztunk egymásban, titkokat mondtunk ki hangosan. Egyszerre rezdült meg a lelkünk egy fájdalmas vagy egy boldog pillanatra. Olyan jó volt, hogy benned testi-lelki jó barátra találtam!
Egy reggel fel is ébredtem és rájöttem, te az első buktatónál feladtad és a többit már csak álmodtam. Koholt vádakkal illettél, más szavára adtál inkább. Nem engedted, hogy elmondjam, miért nem tudtam rád figyelni. Elhagytál, összehordtál rólam mindenfélét, csak, hogy másokkal meg tudd magad vigasztalni…
Fájt, nem tagadom, de egy ideig még így is hiányoztál. A szeretet bennem nem törlődött automatikusan irántad még a tetteid láttán sem. Persze azért gyorsan magamhoz tértem és elengedtelek. Mert rájöttem:
Ma már örülök, hogy „csak” egy évembe került, hogy kiderüljön, te olyan vagy, aki csak addig tart ki a másik mellett, amíg az első hullám fölé nem csap. Aztán már elfut és keres mást, aki óvja a világ zajától. Mert bár a te szereteted csak tiszavirág életű, másoktól örök hűséget vársz. Akkor is, ha te megcsalod, kijátszod és elárulod a másikat…
EZ IS ÉRDEKELHET: