Ma ünneplem egyedüllétem 5. évfordulóját. Pezsgővel és egy hatalmas brüsszeli krémessel.
Pokolian büszke vagyok magamra, mert öt éve páratlan vagyok, és már nem akarok a saját kardomba dőlni (percenként tizenkétszer).
Az igen ragályos szingliség nevű betegséget kaptam el, kerek fél évtizede.
EZ IS ÉRDEKELHET: A FÉRFI, AKI MELLETT NŐ LETTEM
Az eleje durva volt: pánikrohamok, frászkitörések, kémkedési reflex… Volt ott minden. Aztán túléltem az első pár hetet, és ritkultak a rohamok.
Jött viszont helyettük értetlenkedő fejfájás, és egy (nem éppen ön)kritikus, dühöngő fúria, aki beköltözött az elmémbe, és a legváratlanabb pillanatokban előmerészkedett a sötét bugyrokból. Köpködve, dühöngve, vagdalkozva. Na, az a nő aztán nem ivott pezsgőt, nem volt túl kifinomult ízlése…
Hosszú, betegségben töltött hónapok után a hisztérika végre távozott, mert nem tudtunk tovább együtt élni. Helyébe lépett a nihil és a végtelen, nyomasztó csend. És néhány barát, fájóan igaz önismereti tréningekkel.
Most pedig itt ülök. Kaptam egy óriási ajándékot.
Sőt… megszerettem (ön)magam lenni. Az összes értelemben véve. Túlzottan is. Szóval, itt ez a pohár ital és egy szelet sütemény, én pedig meggyógyultam.
Hogyan tovább?
Kiemelt kép: Andrea Piacquadio fotója a Pexels oldaláról