Az élet nem mindig tündérmese. Vannak kevésbé kellemes vagy éppen túl fájdalmas pillanatok, időszakok. Megcsal vagy elhagy a párunk, elveszítjük az állásunk, meghal egy szerettünk. A lista végtelen, de ami ezekben közös, hogy veszteség ér minket. A veszteséget pedig túl kell élni, át kell vészelni és ki kell lábalni belőle. A hogyan azonban egyáltalán nem mindegy.
Ehhez szeretnénk segítséget nyújtani, hogy minél előbb visszatalálj önmagadhoz.
Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a veszteséget. Fontos, hogy megfogalmazzuk, hogy mit érzünk. Bánatot? Haragot? Ürességet? Fájdalmat? Az is fontos, hogy ne küzdjünk az érzés ellen, ne akarjuk elnyomni magunkban.
Nem kell erősnek tűnnünk és elfojtani az érzelmeinket. Senki nem lesz attól kevesebb, ha megéli őket.
A szenvedéseinket soha ne hasonlítsuk máséhoz. A megélés, a feldolgozás és továbblépés mindenkinél más és más folyamat. A fájdalom nem lehet kifogás arra, hogy ha nem megfelelően viselkedsz másokkal. Akárhogy is fáj, a másik embert nem bűntetheted érte.
EZ IS ÉRDEKELHET: 8+1 DOLOG, AMIT TUDNI KELL A GYÓGYULÁSI FOLYAMATRÓL
Vannak, akik úgy érzik, amit éreznek az egyáltalán nem helyes, nem helyénvaló. Nincsen ezzel semmi baj, hiszen a veszteség utáni első időszakban olyan sokkhatásban lehet részünk, hogy fel sem fogjuk, hogy valójában mi történt. Egy negatív történés után lényegében érezhetjük a nagy semmit is, hiszen próbáljuk tagadni a megtörtént dolgot, hogy ne kelljen szembesülni vele.
Aztán ránk zuhan kegyetlenül. Szabad, sőt kell is sírni. Ez egyáltalán nem szégyen, sőt hatalmas megkönnyebbülést hozhat, mielőtt ránk törne, hogy tudni akarjuk az okokat. Válaszokat keresünk, sőt, akarunk a miértekre. Ez a legnehezebb, hogy nem lehet egyszerűen elfogadni. A feldolgozáshoz meg kell érteni.
Majd elkezdünk rágódni. Ha lenne rá lehetőségünk, akkor változtatnánk valamin? Mit csinálnánk másképp? Játszunk a gondolattal, tekergetjük, pedig tudjuk, nagyon jól, hogy a dolgokat nem lehet megváltoztatni, ha bekövetkeztek. Pont ezért ez a rágódás nem tesz jót, viszont annyit tehetünk, hogy amindennapokat úgy éljük, hogy ne kelljen túl sok mindent megbánni. Sosem tudhatjuk, hogy az a találkozás valakivel nem az utolsó lesz-e. Ne feküdjünk le haraggal!
Hogyan kezeljük a veszteséget?
Talán ez a legfontosabb kérdés a gyógyuláshoz. Adjunk magunknak egyetlen egy napot a totális önsajnálatra. De ennyi! Egyetlen egy nap. A tagadás, az elszigeteltség másoktól és a depresszió nem azok a dolgok, amik a javunkra válnak.
Beszéljünk! Ha megkérdezik, hogy vagyunk, akkor ne az legyen a válasz, hogy jól, miközben otthon sírunk a müzlistál felett, hogy senkit sem érdeklünk. Beszéljünk a fájdalmunkról, vagy éppen egy teljesen más dologról, mert lehet, hogy pont ez fog segíteni. Fogadjuk el a papírzsebkendőt, az ölelést vagy a közhelyet, miszerint minden rendben lesz.
Az élet sajnos egy kockázatos és áldozatokkal teli játék. Gyermekként még mindent állandónak gondolunk, felnőttként viszont elveszítjük a dédit, a nagymamát, a nagybácsit, a család kutyáját, szakítunk, elvetélünk. Nincs meg a biztos állandóság. Pedig az ember társas lény, ezért félünk az egyedülléttől.
Segíthet, ha emlékezünk a boldog, együtt töltött pillanatokra, de fontos, hogy legyen jövőképünk, hogy el tudjuk képzelni az életünket anélkül, akit elveszítettünk. Ez már egy komoly lépés előre.
Ideje befejezni a sírást.
A következő feladat, hogy másnap úgy keljünk fel, hogy teszünk valami hasznosat. Hiába érezzük magunkat ugyanolyan rosszul, mint az előző nap. Akkor is! Csináljunk valamit, ami boldoggá tesz bennünket. Vissza kell térni a normál életbe. Legyünk türelmesek magunkkal. Mindenhez idő kell, de akarjunk felépülni!
Ne érezzünk bűntudatot és ne helytelenítsük, ha egyszer csak egy kicsit már jobban érezzük magunkat. Erősek vagyunk és jó úton haladunk. Ez azt jelenti.
Senki nincs egyedül!
Az emberek törődnek egymással. És az is arany igazság, hogy nincs olyan hullámvasút, ami csak lefelé megy.
EZ IS ÉRDEKELHET:
Az unoka húgom férje néhány éve meghalt, és a fiú édesanyja 1 nap gyász után szinte minden dolgot ami a fiára emlékeztette elajándékozta vagy elvitette, és azt mondta a menyének, az élet megy tovább és Ő majd segít neki amiben tud.
Megborzongtam!
Milyen anya az ilyen?
Aztán minél többször gondoltam végig, arra jutottam, hogy brutálisan kemény de borzasztóan ésszerű döntés volt, hiszen ezen a tényen semmi nem változtat, akár meddig sírunk, az élet viszont megy tovább, és a sok tárgy ami rá emlékeztet, csak visszahúz a továbblépésben.
De azért ezt megtenni, nagy dolognak tartom.