Volt egy lány az egyetemen, a szobatársnőm, Lili, akinek az esete tanulságos, és sajnos nem is ritka, ezért elmesélem nektek.
Lili úgy általában mindenért aggódott. Folyton idegeskedett, görcsölt. Az a fajta lány volt, aki rágta a körmét a könyvek fölött, mert azt gondolta, hiába tanult olyan sokat, biztos megbukik a vizsgán.
Emlékszem, ültünk a szobánkban a kollégiumban, kartondobozok között, a második év végén. Hazafelé tartottunk, azért csomagoltunk. Lili nagyon el volt kenődve, ő végleg pakolt össze, mert arra készült, otthagyja a főiskolát.
Minden megváltozott számára akkoriban, így az iskola, amiért annyit dolgozott és tanult, már nem jelentett számára semmit. Mintha csak egy fejezet lett volna egy könyvben, és ő játszi könnyedséggel kitépte volna azt a lapot.
EZ IS ÉRDEKELHET: MEGTANÍTUNK AZ ÖNSZERETETRE 10 PONTBAN
A szülei válófélben voltak, bár a gyerekeiknek ezt nem árulták el, de Lili nagyon jól tudta, hogy semmi sincs rendben köztük. A barátja, Tomi külföldön tanult, és nagyon ritkán találkoztak. Rettenetesen hiányzott neki. Lilit a rengeteg változás és negatív élmény lökte affelé, hogy módosítson. Ezért döntött úgy, hogy otthagyta a fősulit, hogy dietetikus legyen.
Hitetlenkedtem. Lezár egy fejezetet, amit régen annyira akart? Ám Lili hajthatatlan volt, így hát összepakolt az üres dobozokba, és otthagyott egyedül a szobában.
A barátságunk nem szűnt meg, folyamatosan beszélünk azóta is. Lili időközben férjhez ment Tomihoz, vettek egy szép kertes házat, a szülei elváltak, de mindketten új párt találtak, és tulajdonképpen minden rendben volt vele és körülötte. De én kíváncsi voltam, és megkérdeztem őt, nem bánja-e így sok év távlatából, hogy otthagyta a főiskolát.
Azt mondta, sokat küzdött, hogy túl tudjon lépni rajta, és hogy ezt ne élete legrosszabb döntéseként fogja fel. Így felnőtt fejjel már nem érzi magát vesztesnek, csak mert valami nem sikerült.
Szerinte oka volt, hogy így döntött, és nagyon sokat tanult az esetből. Meg tanult bízni a sorsban, és Istenben, aki átsegítette őt ezen a nehéz időszakon, amíg magával harcolt, és vesztesnek érezte magát.
A hit ereje- gondoltam magamban. Csodákra képes.
Időbe telt, de megtanulta azt is, hogy nem szabad mások véleményére adni ilyen esetekben. Szerinte, ha folyton azzal foglalkozunk, mit gondolnak mások rólunk, akkor sokkal nagyobb hatalmat adunk annak a hibának, vagy kudarcnak, nevezzük akárminek, mint amennyi joga van hozzá, hogy uralkodjon felettünk. Egész egyszerűen nem szabad rajta kattogni.
Meg kell hagyni, volt abban ráció, amit Lili mondott. Hiszen boldog, és bár nem dietetikus lett, hanem valójában táncoktató – ugyanis mindig is ez akart lenni, csak félt, hogy mit szólnak mások, ezért inkább a dietetikusképzést választotta – végül is mindent elért, amit szeretett volna.
Azt mondta, már bánja, hogy nem ment rögtön táncsuliba. Bánja, hogy hallgatott másokra, és annyi éjszakát végigsírt azok miatt, amiket mondtak neki. Ha visszamehetne az időben, senkinek a véleményével nem foglalkozna. Mert a lelkünk valahol pontosan tudja, merre kell menni. Vagy vezetnek minket odafentről, így hát érdemes a szívünkre hallgatni.