A maga szépsége és csodái mellett az élet tele van kihívásokkal, feladatokkal, próbatételekkel és megoldandó helyzetekkel. Hogy mindehhez hogyan állunk hozzá, hogy hogyan vesszük az akadályokat, nagyban függ a példától, amit a szüleinktől vagy a környezetünkben látunk – de befolyásolja az is, hogy mi magunk milyen személyiségek vagyunk, milyen a természetünk, a habitusunk.
Mert nem mindegy, hogy minden nap egy harc vagy kényszer a számunkra, amin kínnal és verejtékkel verekedjük át magunkat a következőre, okolva ezért a sorsot, a körülményeket, a párunkat – és mindent, vagy felvesszük a kesztyűt és bár látjuk, érezzük, hogy a nehézség ott van, de nem adjuk meg magunkat. Sőt, azt keressük, hogyan lépjük meg – és hogyan kerüljük el legközelebb.
Természetesen, ha bármelyiket tapasztaljuk olykor-olykor önmagunkon, az még nem azt jelenti, hogy ilyenek vagyunk, máris benne vagyunk a skatulyában, hiszen az új helyzetek hozhatnak ijedtséget, amikor panaszkodunk, ideig-óráig tartó tehetetlenséget, amikor elszenvedjük, amiben vagyunk, illetve lendületet és akár dühöt is, ami aztán kiváltja, hogy változtassunk.
Ez így rendben is van, hiszen nem vagyunk gépek – annál inkább érző lények, akik számára minden nap tartogathat valamit, ami új, ami olykor riasztó, ami sokszor fájdalmas – és ami ismeretlen.
A három típus akkor fedezhető fel, amikor valaki szinte mindig ugyanúgy reagál a problémás, számára nehéz helyzetre, amikor a fő stratégiája, „megküzdési” módja az, hogy változtat, szenved – vagy panaszkodik.
A sorsváltoztató
Ő az, akit ugyanúgy megérint az adott helyzet, mint bárki mást, de nem hátrál meg. Természetesen, megtorpanhat, akár kicsit össze is zuhanhat – de ez nem tart sokáig. És ha már képes valamennyire tisztán látni, átgondolja, mi is az, amibe került, kik azok, akik segíteni tudnak, akik partnerek lehetnek abban, hogy ez az állapot megváltozzon, lehetőleg jó irányba.
A sorsváltoztató felméri az esőforrásait, a lehetőségeket, hogy milyen kimenetelei lehetnek annak, ha egyik vagy másik úton indul, ha ezt vagy azt a segítséget veszi igénybe. Mindig kutat az információk után, tájékozódik, ebben következetes és kitartó – mert tudja, hogy csak úgy léphet előre, juthat túl a problémán, a nehézségen, ha távolabbra is néz.
Nem szégyell kérdezni, segítséget kérni. És ami nagyon fontos, vállalja a felelősséget, hogyha ő is oka az adott helyzetnek. Így még jobban megtalálja azokat a pontokat, ahol félresiklottak az eddigiek – és így tud érdemben tenni azért, hogy legközelebb ne forduljon elő.
Ezen kívül nem felejti el, hogy az önkritikát, a tudatosságot és a számára fontos emberek visszajelzéseit mindig szem előtt tartsa, hiszen, így lát rá önmagára.
A sorselszenvedő
Ő az, akinek a fő mondata a következő lehetne: „Ezt dobta a gép, ez van, ezt kell szeretni.”
Látszik rajta, hogy sokszor elégedetlen, vágyna valami szebbre, jobbra – de nem igazán tesz érte. Általában csendes beletörődéssel tölti a napjait, végzi a dolgát, él a családjával, miközben benne gyakran üresség, vagy éppen zűrzavar van. De erről nem beszél, főleg, mert sokszor ő maga sincs tisztában azzal, hogy mi is a baja.
Ő az áldozat, a mártír, aki a vállán hordja a világ minden nehézségét – és ezt mutatja is. De ha bárki segíteni próbál neki, ha átvenne tőle valamit, ha ötleteket adna neki, hogyan lehetne jobb, akkor visszakozik, és azt is megmagyarázza, hogy az most éppen miért nem megoldás, és miért nem megvalósítható. Akár éveken át. Mert soha nincs jó időpont, jó időszak, mindig van valami, ami miatt vagy aki miatt, sajnos, most pont nem jó. És ezért neki még tűrni, viselni kell azt, ami bár nem jó és kimerítő, de…
De ez a sorsa, ezt adta az élet. A karma. Ez egy ilyen világ.
A panaszkodó
Ő a sorselszenvedő „hangos változata”. Ő az, aki szóban szenved, kínlódik – és ezzel másokat is boldogít, folyamatosan. Dühös az életre, a sorsra, másokra. Akiknek jó, akik – szerinte – boldogok. Panaszkodik a szüleire, a gyerekkorára, a jelen helyzetére, a párjára, és ha olyan, a munkahelyére. Úgy érzi, kihasználják, miközben ő csak jót akar, csak kapcsolódni, kötődni, csak szeretni szeretne, végre. De semmi nem úgy alakul, miközben igazán megérdemelné az élettől, hogy most már valami jót is adjon. Hiszen, kínlódott eleget. De nem, újra és újra itt a nehézség. És sokszor megint és mindig, ugyanaz.
A panaszkodónak a környezete szintén próbál segíteni, például hosszú beszélgetésekkel, szakember ajánlásával, új lehetőségek megmutatásával. Akár saját példával, hogy lám, működik, csak el kellene indulni! Ő azonban addig nem jut el – akár azért, mert tudat alatt soha nem is akart kilépni abból, amiben él, akár azért, mert fél. És hiába tesz meg mindent érte a baráti kör, a család – nélküle, a saját döntése nélkül, nem lesz előrelépés.
Márpedig a legtöbbször pont ez hiányzik, az, hogy az illető elhatározza magát.
És ilyenkor kezd el arra gondolni a külső szemlélő, hogy talán szó nincs itt arról, hogy a másiknak ez olyan rossz. Persze, nem jó, az biztos. De még nem fáj annyira, hogy lépjen.
Ha nem mi, az élet dönt helyettünk
Maga a lépés, ha valaki hosszú ideig húzza, főleg az utóbbi két típusnál, általában kifejezetten fájdalmas. Mert rendszerint nem önszántából teszi meg az illető, hanem valamilyen külső, kényszerítő erő „dönt” helyette. Legyen az például egy váratlan létszám leépítés – amikor valaki évek óta a munkahelyére panaszkodik, vagy attól szenved, de nem keres másikat. Vagy egy szakítás, válás – amikor valaki a rossz párkapcsolata miatt elégedetlenkedik – de nem kér (külső) segítséget, nem beszél a párjával, nem keresi a saját szerepét – és nem változtat semmiben.
Ahogy Feldmár András mondta, hogyha nehéz, vagy bántó közegben vagyunk, három lehetőségünk van.
Elszaladunk; ha egyedül nem tudunk, kérünk segítséget ahhoz, hogy elszaladhassunk; vagy belebetegszünk.
Úgy fogalmazott, a betegség is egyfajta kilépés, elszaladás – de az első két megoldás sokkal jobb és az életünk további részét tekintve, az a kettő a szerencsés.
Gondoljuk át, mélyen, őszintén, hogyha valami nem jó az életünkben, ha nem érezzük jól magunkat úgy, ahogyan jelenleg telnek a napjaink, akkor nincs-e valami a háttérben, amit még önmagunknak sem vallunk be?
A válaszban, ha valóban őszinte, ott lesz a következő lépés lehetősége.
Nyitókép: Image by gpointstudio on Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat.
KATTINTS IDE! Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: