Sötétbe borult mára a világ. Nyálkás köd borítja a házakat. A madarak is elhallgattak, pedig tegnap még este 8-kor is vidáman csiviteltek. Nekik itt a tavasz. Élvezik a tiszta levegőt. Bárcsak velük szárnyalhatnék én is! Azért, hogy észrevétlen gyermekkori otthon kertjében landoljak a diófa tetején, s meglessem szeretteim, mit csinálnak most.
Hiányzik a családom. Nem láttam őket három hónapja. Húsvétra mentünk volna haza, de ez nem fog megtörténni. Az elmém és a szívem persze tiltakozik ellene. Pedig megszoktam, hogy csak ünnepekre megyünk, de most, mint mindig a honvágyam az álmaimban ér utol. A szívem még nem akarja tudomásul venni, hogy ezúttal nem leszek otthon.
1600 kilométer most áthidalhatatlan távolságnak tűnik. Akkor is, ha elvileg (még) haza tudnék autózni. De nem teszem, mert még véletlenül sem szeretném megfertőzni szeretteim vagy másokat. Csak azért, mert nem tudok róla, hogy esetleg már elkaptam a vírust.
Most nem dominálhat az, mire vágyik a szívem. Most a fenekemen kell maradnom, mert gondolnom kell a mára és a holnapra is. Mert csak az számít, hogy szeretteim és mindenki más is jól legyen.
Kint töltött első öt évünkben még rohangáltam, próbáltam minden egyes távolabbi barátommal találkozni. Aztán eljött egy pont, amikor nem tudtam, fizikailag képtelen lettem arra, hogy szeretteim mellől elmozduljak.
Van néhány barátom, akik szinte testvéreim, s a hozzájuk fűződő kapcsolatom több, mint 20 éves. Az egymáshoz való ragaszkodásunkon nem változtatott a távolság és az idő sem.
A szeretetnél nagyobb erő nincs, de ez nem azt jelenti, hogy akkor nem engedjük el egymás kezét. Persze most néha üvölteni tudnék, hogy nem lehetek családom mellett, de ezt az utat én választottam egykor, így nincs min agonizálnom.
Tegnap este a holland tévében a király is beszédet mondott. Hétfő óta 2000 újabb megbetegedés és újabb 70 halálozás történt. De még mindig azt mondta, nincs szükség kijárási tilalomra. Pedig itt is, mint mindenhol máshol, hiába kérték meg az embereket, hogy ne menjenek az utcára, csak ha feltétlenül szükséges. Az idősek és a 20 év alattiak csapatostul mászkálnak. Miközben arról suttognak, ezt az egészet csak felfújta a média, nincs is olyan nagy gond.
Persze, nyilván azért zárták le a belgák is mellettünk a határt, s nem engednek át senkit, csak azt, akinek papírja van arról, hogy olyan munkája van, ami miatt nélkülözhetetlen. A párom is nap, mint nap így jár át, mert mennie kell, pedig ha tehetné, ő sem mozdulna ki…
A szívemben mocorog a félelem miatta és az otthon levő szeretteim miatt is, de igyekszem úrrá lenni ezen. Bíztatom magam azzal, hogy mindannyian erősek és szívósak, történjék bármi, teszik a dolguk, csak ha szeretünk, akkor mindezt a tudást róluk megfertőzi az aggódás értük. Igyekszem is a komor, félelemmel teli gondolatokat a fejemből kiűzni. Mert az élet mindig is kiszámíthatatlan volt, bármennyire is azt hittük nem így volt eddig.
Ez is érdekelhet: Élet Hollandiában karantén idején- A kezdet
Éppen ezért mindenkinek az a dolga, hogy megtanuljon felelősségteljesen és egymásra vigyázva élni. Elvégre –akár tetszik, akár nem- ez most az összefogás ideje, amikor a virtuális térben való kommunikációval tudjuk egymásban tartani a lelket és azt mondani: Minden rendben lesz. Főleg, ha otthon maradunk. Ezzel elősegítve, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a rémálomnak.