Belépek az ajtón. Leveszem a sapkám, a földre hullik a hó. A hajam kibomlik. A csizmámról ledobbantom a havat a lábtörlőn. A jeges hideg után arcomat megcsapja a meleg. Rögtön kipirosodik.
Magda jön mögöttem, mondja merre menjek. A szívem vadul ver. Már nagyon vártam ezt az estét, de a szobába belépve sokkolóan hat a sok ember. Leveszem a kabátom és az ajtó melletti fogasra akasztom. Rövid, vörös ruha van rajtam. Vad és szabad vagyok benne. Olyan, aki azt akarja, hogy felfalja a szemével a férfi, ha ránéz.
Veszek egy nagy levegőt és a szememmel a szobát fürkészem. A pincér pezsgővel kínál minket. Leveszek egy pohárral. Belekortyolok, de még mindig a tömeget pásztázom. A tekintetünk összeakad. Végigfut rajtam a kislányos zavar, és máshova akarok nézni, de ez az este más. Kihívóan állom a tekintetét, kacéran mosolygok és felé emelem a pezsgőspoharat.
– Egészségedre! – lehelem a levegőbe. Átfurakodik az emberek tömegén, míg szemtől szembe nem kerülünk.
– Csak személyesen! – mondja jókedvűen, majd végigmér a tekintetével. Nem szól semmit, de a szeme megváltozik, amikor újra találkozik a tekintetünk. Remeg a gyomrom, gyenge a lábam, hideg a kezem, de a pezsgő erőt ad. Állom a tekintetét. Kellene valamit mondani, de képtelen vagyok rá. A csendet Magda töri meg.
– Hm. Szép öltöny! Nagyon jól áll! – végigsimít a férfi karján.
Én akarom érezni! Kegyetlenül kívánom őt!
– Gyere Kata! Bemutatlak a pultnál lévő ismerősöknek! – A hang visszahoz a valóságba, egy pillanatig kétségbeesetten nézek a férfira, de hagyom, hogy Magda a karomnál fogva elvezessen. Hátrapillantok, és látom, még mindig engem néz. Sötét szemmel, mosoly nélkül.
A társasággal kört alkotunk, mindenki kezében egy pohár ital, beszélgetnek, de én csak rá tudok gondolni. Keresem, hogy merre lehet, aztán megpillantom. Egy másik társasággal alkot ugyanilyen kört. Lehangolt. Mereven néz maga elé.
Csak nézem, és az érintését akarom. Felnéz. Az arckifejezése megfejthetetlen. Érzem, hogy szaporábban veszem a levegőt, szédülök. Ki kell mennem innen!
– Bocsánat, mindjárt jövök! – zárom a beszélgetést a társasággal. Magdát velük hagyom. Átfurakodok a tömegen, nem nézek már semerre, csak levegőt szeretnék! Kiszaladok az ajtón és a folyosó hűvöse kellemes érzéssel tölt el. Megőrjít ez a férfi! Járkálok a folyosón, nem találom a helyem.
– Kata! – a férfi az. Összerezzenek. Felé fordulok. Odaér hozzám, talán túl közel is! Zavaróan közel. De belenézek a szemébe.
– Igen? – a hangom egy kissé remeg. Egy lépéssel sem hátrál, de nem szólal meg, kissé zavart, kapkodja a levegőt. Végül izzó szemmel kinyögi:
– Őrjítően jól nézel ki ebben a ruhában! – beletúr a hajába. Látszik, hogy küzd magában, magával. Nem szólok semmit.
Tedd meg! – szól a kisördög a lelkem mélyén, könyörög, legyen már vége a szenvedésnek! Végigsimítok a zakója gallérján, és végig a szemébe nézik. Kissé szétnyílik a szám. A férfi megfogja a derekam, gyengéden, de mégis határozottan a falhoz nyom, másik kezével a falat támasztja. Hevesen csókolni kezd. Minden porcikám erre várt! Elveszünk a vágyban. Gyors, forró csók, amely csak arra jó, hogy az ember még többet akarjon. Mindkettőnk légzése jól hallható.
– Mit teszel velem!? – mormolja a fülembe.
– Őrülten kívánlak! – suttogom. Izmai megfeszülnek.
Az ajtó nyílására mindketten összerezzenünk és ő a lehető legtávolabb ugrik tőlem. Attila az. Semmi különöset nem vesz észre rajtunk.
– Csinos vagy Kata! – kiabál oda és befordul a férfimosdóba.
A férfival csak nézünk egymásra. Egyikünk se szól, csak némán állunk. Pár perc múlva megtörik a csend.
– Kata! Én… Ne haragudj!
– Irodád? – kérdezem teljes határozottsággal. A szeme elkerekedik, de a válasz lesújt.
– Nem itt és nem most! – hangja parancsoló. – Gyere, menjünk vissza a többiekhez!
Lesújt a dolog, de a lelkem mélyén tudom, hogy igaza van. Udvariasan kinyitja az ajtót, és gyöngéden végigsimít a hátamon. Libabőrös leszek. Megkezdődött a tánc is, és igen, azt gondolom, hogy a tánc lehűthet. A kérdés már csak az, hogy kivel? Végigmérem a táncolókat, hogy van-e valaki ismerős, de nincs.
– Felkérhetem a szép hölgyet táncolni? – Tibor az, volt kolléga. Kezet csókol a hagyományokhoz illően és várja a válaszom.
– Igen! – a táncparkettre vezet. Most tudatosul bennem, hogy nem is tudok táncolni. Elönt a pánik. Oké, sokan vagyunk, úgysem lát senki. Tibor pedig egy kicsit be van csiccsentve. Furán mozgunk. Muszáj nevetnem. Úgy megpörget, hogy alig maradok meg a lábamon. Már mindketten nevetünk. Kissé szédülök is.
– Elkérhetem a hölgyet? – Tibor még háromszor megpörget és átad a férfinak. Most már nagyon szédülök. Erősen kapaszkodok a karjába.
– Köszi, hogy megmentettél! – nevetek rá. Ő is nevet. Szeretem, ha nevet. A sors fintora, hogy most egy lassú szám jön. Magához szorít, és táncolni kezdünk. Nagyon jó érzés. Végigsimít a hátamon.
– Direkt kínzol? – suttogom a fülébe.
– Megszöktetnélek!
– Miért nem teszed?
– Kata! El sem tudod képzelni, hogy milyen önkontrollra van szükségem, hogy ne csókoljalak meg itt, mindenki előtt!
Belém nyilall az érzés. Ott lent is érzem. Elég sötét a terem. Adok egy puszi a nyakára. Majd még egyet.
Megragadja a csuklóm, kissé fáj is. Vezet ki a teremből a folyosóra, át az épületen, be az irodájába. Az ajtót kulcsra zárja. Az ajtónak nyom és hevesen csókol. Keze a derekamon, majd felkúszik a mellemre. Felnyögök. Beletúrok a hajába és nekinyomom a csípőmet a férfiasságának. Annyi vágy van bennünk! Levegőt kéne venni, de nem akarok kitörni a csókjából. Keze a combomra vándorol, feltűri a szoknyámat. A fenekemet markolja. Továbbra is nekinyomom a csípőmet. A csók megszakad, ajka a nyakamra vándorol. Az érzés hatalmában vagyok! Kezem lecsúszik az övére és kicsit sután, de kicsatolom. A harisnyámat már ketten ügyeskedjük le. Újra csókol és belém hatol. Szorosan a falhoz nyom, mindkét kezem lefogja és ütemesen mozgunk. Fejét a hajamba túrja, mindketten fojtottan nyögünk. Bele tudnék halni az érzésbe! Erősödik, erősödik, végül orgazmusom lesz. Az érzés szétáramlik a testemben és a férfi is elmegy. Nem mozdulunk, egymás légzését hallgatjuk.
Felemeli a fejét, gyengéden megcsókol. Rámosolygok. Kicsusszan belőlem, majd rendbe szedjük magunkat. Nem tudom, hogy ilyenkor mit lehet mondani. Csak mosolyogni tudok. De amint látom, ő is így van vele.
Visszamegyünk a tömegbe, mintha mi sem történt volna. Magda jön.
– Már kerestelek!
– Csak beszélgettünk, ahol nincs ekkora zaj!
– Késő van, induljunk!
– Rendben. A férfi felsegíti a kabátomat, ad két puszit. Rámosolygok, titokban az ujjaink összeérnek.
– Jó éjt!
– Jó éjt!
Felveszem a sapkámat, kilépünk Magdával a hóba. A hideg magával hozza a bűntudatot. És a kíváncsiságot, hogy vajon mit fog rejteni a következő tőle kapott üzenet!?