Az ajtó nagyot dördült, ahogy bevágtad magad után. Összerezzentem és percekig csak álltam szipogva, a bejárati ajtót bámulva.
Nem értetted meg, amit mondtam és sajnos régóta azt sem, amit ugyan nem mondtam ki, de ezerszer kimutattam. Nem értetted, csak a mostani veszekedést vetted zokon, ezért megsértődtél, és elrohantál.
Pedig én igyekeztem kifejezni, …
… hogy elfáradtam, hogy egyedül nem bírok mindent, hogy egyszerűen nem megy.
Bedarálnak a napi gondok, a folytonos rohanás, a csip-csup idióta semmiségek, fárasztanak a monoton napi rutinok is. Összenyomnak a falak. Megszámlálhatatlanul sokszor érzem, hogy ki kell törni, mert nem bírom tovább.
Néha legszívesebben megfognék egy tányért, és a földhöz vágnám, hogy hallhassam a törő cserepek hangját. Máskor kifutnék, ki az életemből, ki az egész világból. Néha meg az lenne jó, ha a takarót a fejemre húzhatnám, csak, hogy ne szóljon hozzám senki.
Ez is érdekelhet: Nincs szükségem valakire, akinek nincs szüksége rám
De persze szól. És kér. És vár valamit. És hív. Én pedig megyek. És adok. És válaszolok.
Úristen, nem is hinné az ember, mennyire nehéz kimondani. Nagyon nehéz. Azt hittem, ha egyszer megteszem, felszabadító érzés lesz. Miért nem jön akkor végre a jó érzés, amit vártam tőle?
Nem történt más, csak rám csaptad az ajtót. Sértődötten, felháborodva.
Én meg itt állok és küzdök a megszokással, a bűntudattal és a fájó szívemmel. Megérte ez az egész? Könnyebb lett volna igent mondani. Csinálni tovább úgy, mint eddig.
Mégsem tettem, most nem. Helyette végignéztem, ahogy döngve bevágtad magad mögött az ajtót, most meg itt állok, szipogva, és várom, hogy jól érezzem magam a nagy öntudatomtól.
Ez is érdekelhet: Úgy legyen férfi, hogy én nő lehessek mellette, igazi nő
És jól érzem magam? Jobban, mint máskor?
A konyhába vánszorogva rájövök, hogy nincs kedvem földhöz vágni a tányért, és a falak se nyomnak össze. Valahogy könnyebb a levegő. És mintha a fény is fehérebb lenne, bár ilyen nincs is, én mégis így érzem.
Nem történt semmi, csak kimondtam egy szót. Nem történt semmi, és mégis minden történt: kiálltam magamért.
És akkor ott, a konyhában rájöttem, hogy igenis megérte. A veszekedés, a sértődés, az ajtócsapódás, még a könnyek is. Megérték a ,,nem”-et. Megérte kiállni magamért!
Mert belőlem csak egy van. És ki más tenné meg, ha én sem?