Mindig azt gondoltam, aki bedől egy szép szemnek, csábos mosolynak és néhány betanult mondatnak, az megérdemli a pofára esést.
Kicsit mindig lenéztem azokat a lányokat, akik – szerintem – nem láttak tovább az orruknál.
Nos, itt kérek elnézést mindannyiuktól.
Ez is érdekelhet: HA MEGTALÁLOD, AKIT SZERETSZ
Nagyképű voltam és fellengzős. Azt hittem, én vagyok a két lábon járó, megingathatatlan, becsaphatatlan supergirl, akiről leperegnek a szexi, bugyilehúzó pillantások, butácska széptevések. Azt hittem, én vagyok az a lány, aki élből, 7 mérföldről kiszúrja a hazugságot, a kamu széptevést, a csak meg akarlak dönteni szándékot.
Jelentem, a státuszom mostantól: buta liba.
A legnagyobb fajtából. Aki minden önbizalma, minden fogadkozása ellenére totálisan, visszavonhatatlanul bekapta a horgot, dobta a gerincet. Meg a bugyit.
A sztorim a szokásos. Jött a srác, és jött vele a duma, a mosoly és az illat, olyan bódító egyvelegben, aminek még egy olyan ízig-vérig cinikus sem tudott ellenállni, mint én.
Nem a klasszikus, lejárt, ósdi, átlátszó lemezt tette fel. Azt kiszúrtam volna. Újabb verziót hozott, de a dallam és a vége ugyanaz volt:
És csak vártam.
Közben ezernyi okot kitaláltam, mentegettem holmi elveszett telóval, nem működő nettel, időhiánnyal, halálos betegséggel. Mindennel, ami indokolhatta, miért is nem vagyok egy a sok liba közül. 3 nap után azonban beláttam, ez bizony csakis az első éjszakáig, a trófeáig szólt.
Szóval libácskák, én is beálltam közétek, s belátom, hogy amit egyszer, az egyik barátnőm mondott, az igaz:
Mindenkit el lehet csábítani, csak kell a megfelelő időpont, hely és a megfelelő személy.