Sírsz. Ha jobban belegondolok, én még soha nem láttam férfit sírni.
Valamiért az vésődött belém, hogy a férfiak soha nem sírnak. Mert aki sír, az gyenge, vagy érzelmileg zsarol. Ezt tanultam, és ezt is hiszem. Így most, ahogy a sírásodat nézem, arra gondolok, hogy szánalmasan gyenge vagy.
Sajnállak-e? Nem. Nem tudlak sajnálni.
Ez is érdekelhet: OLYAN FÉRFIT VÁLASSZ
Eszembe jut a pillanat, mikor a nagy napon, talpig fehérben feléd futottam. Élveztem azt a ruhát, szépnek láttam benne magam, és vágytam arra, hogy a férfi, aki pillanatokon belül örök hűséget fogad nekem, megdicsérjen, és azt mondja, meseszép vagyok!
De te csak arrébb taszítottál, és oda sem pillantva rám förmedtél, hogy tűnjek már el, neked még dolgod van.
Én meg ott álltam leforrázva, és a fehér ruha hirtelen szoros lett, mint egy bilincs.
Igen, ez jutott most eszembe. Talán azért, mert épp egy esküvőre robogunk. Egy másik pár ma mondja ki a közös életre az igent. És te mellettem ülsz és sírsz.
Aztán elkezded mondani.
Csak mondod, mondod, milyen borzalmas érzés, hogy a nő, életed szerelme ma férjhez megy, és ezzel elveszik számodra. Én meg csak bámulok rád.
Te tulajdonképpen felfogod, mit művelsz?
Én vagyok a feleséged, itt ülök melletted, és te nekem zokogsz arról, hogy életed szerelme épp férjhez megy?
Hirtelen nem tudom, ki az abszurdabb. Te, te szánalmas síró barom, vagy én, aki mindezt anélkül hallgatom végig, hogy szó nélkül otthagynálak.
És akkor valami a helyére kattan.
Végighallgatom az önsajnálatod, aztán az esküvői szertartást. Gratulálok az ifjú párnak, táncolok a menyasszonnyal. Még veled is. Otthon pedig lefekszem aludni. Nyugodtan. Elégedetten. És másnap elkezdek kiadó lakást keresni.