Vannak találkozások, amelyeket nem lehet kikerülni. Véletlennek tűnő, kósza pillanatok, amelyekből barátság, vagy szerelem szövődik. Belebotlunk valakibe az utcán, összeakad tekintetünk, majd továbbmegyünk. Elfelejtjük az egészet, éljük tovább az életünk, majd sok év múlva újra találkozunk, s a két lélek összekapcsolódik.
Minden találkozás ad a lelkünkhöz, a személyiségünkhöz hozzá valamit, ami addig csak halványan pislákolt bennünk.
Van, akivel azért találkozunk, hogy segítsen minket a földről felállni, s mi önmagunkra találjunk.
Van, aki megmutatja a helyes irányt, amikor életünkben útkereszteződéshez érünk.
S van, aki kicsit több időre szegődik mellénk, mert mindaz, amit tanítani képes nekünk szeretetről, elfogadásról, ahhoz egy egész élet kell.
Minden ember okkal lép be életünkbe. S ez az ok az, hogy az emberi kapcsolatok hálójában mindenkinek van egy értékes, s átadandó leckéje. Egyesek kitartásra, szorgalomra, alázatra tanítanak. Mások, a szenvedély és a feltétel nélküli szeretet útjára visznek minket, hogy megtanuljunk engedelmeskedni a szívünk és testünk hangjainak.
Minden találkozás akkor következik be, amikor szükségünk van rá. Vagy, ha úgy jobban tetszik:
Ez pedig nem olyan egyszerű, mint beiratkozni egy falmászó tanfolyamra. Ezekhez a találkozásokhoz, s a tanulandó leckéhez az kell, hogy lelkünk befogadóvá váljon arra, amit egy másik lélek tudna adni.
Persze nem minden találkozásnak van sorsfordító jellege, de vannak olyanok, amelyekkel több lecke is érkezik egyszerre. A nagy találkozások közt ezért vannak olyanok, amelyek fájdalmas elválással végződnek.
Azok olyan leckéket tanítanak meg nekünk, amelyek gyökeres változást idéznek elő bennünk.
Az ilyen találkozások hozzák el a sötétséget, hogy aztán tisztán lássunk a fény birodalmában. Megmutatják milyen a csalódás és bánat, hogy aztán feltudjuk ismerni az őszinte szívet és boldogságot.
Minden találkozásnak van legalább egy értékes leckéje. Nekünk csak az a dolgunk, hogy megértsük, s megtanuljuk azt egy életre.
Én is várok valakire!!!Szimpatikus,szép barna szeme,volt közös munkahelyünk és emberség jellemzi.Az öccse az ellentéte.Özvegy lettem és Ő egy 55 éves öreglegény.Gondoskodó,öccse fiai laknak nála.Főz,mos,vásárol nekik élelmiszert.Felkelti és iskolába parancsolja az idősebbet!!!Néha számon kéri,hogy merre járt,mert vannak hiányzó napjai a zirci szakmunkásképzőben!!
Én, amikor először találkoztam Vele, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Ő csak nézett, és nem bírta levenni a szemét rólam.
Aztán rövid úton kiderült, h.családom van… Nem találkoztunk pár hónapig, majd egy véletlen? folyamán újra. Akkor már úgy éreztem, h. elvesztem, és akármi is lesz, vhogy tartani kell vele a kapcsolatot. Ő is így akarta, mert nemsokára megkeresett, és 1 hónapig csak leveleztünk… A világon legjobb üzenetváltást Vele éltem meg, ezerszer jobbat, mint anno a férjemmel volt.
Aztán újra találkoztunk, elhívott magához, és bár nem sokat, de 1-2 órát eltöltve jöttem rá, h. nemcsak egy érzéki, de egy csodálatos ember! Sokkal jobb, mint akivel minden nap együtt élek immár 15 éve… Nem értünk rá sokszor találkozni, csak heti 1-2x, akkor is csak pár órákra, ahogy a munkánk engedte. Aztán Húsvéttól vhogy kihúnyt benne a szerelem… tartjuk a kapcsolatot, mert én nem hiszem el, hogy a sok közös élmény, amik a mindennapjaimat kísértik- eltűnjenek! Szinte minden nap írunk egymásnak, időnként fotókat küldünk, de vhogy más lett minden. Állítólag nincs más az életében, -és ezt talán még el is hiszem neki, mert Ő nem olyan- csak el kell költöznie, mert muszáj neki, és ez nyomasztja őt…
Töröm a fejem, h. vajon miért kellett nekem találkoznom vele? Miért kellett egy heves szerelem, egy olyan mindent elsöprő, olyan, amit az ember az életében talán 1x él meg? ( természetesen a család egy háttér, és egy régen kihűlt kapcsolatot a férjemmel is már csak a gyerekek tartanak össze, miattuk is muszáj így lenni, nem tudnám, és nem is akarom őket otthagyni) Ő szöges ellenéte a férjemnek, mindenben, és pont ez tetszik benne, ez az, ami megfogott, ez az, amit mindig is kívántam, mindig is szerettem volna, csak kicsit későn kaptam meg.
Ha nincsenek véletlen találkozások, akkor én ebből vajon mit tanultam? Miért volt szükségem erre a csodálatos, mégis fájdalmas kapcsolatra? Ha Ő nem lett volna, akkor egy kiüresedett, szürke, jellegtelen, egyhangú, fénytelen lett volna az életem. De most, h. úgy érzem, Ő távolodik tőlem, a Fény-em elmegy, nem szeretnék visszazuhanni ugyanabba, ami egy fél éve volt! Nem tudok harcolni érte, de nem is akarom feladni! Nem akarom elengedni, de nem is akarom – mert nem is tudom -magam mellett tartani. Legszívesebben vele élnék, de nem lehet…
Azt hiszem, soha senki mást nem tudnék szerelemmel szeretni, csak Őt, aki élettel telítette meg a napjaim, az életem!
Tanulság? Még nem tudom. Vágyakozom utána, és lehet, h. nem tanulok belőle semmit. Vannak a környezetemben természetesen még olyan férfiak, akik nagyon szívesen találkoznának velem, többet is akarnának egyértelműen. Független attól, h. családom van… De nem érdekelnek, csak úgy legfeljebb, mint barátot, ismerőst. Nekem csak Ő kell, Őrá vágyom igazán! Boldog szeretnék lenni Vele, és boldogságot szeretnék adni neki.
Tudom, h. egy talán naiv, és szerencsétlen szerelmes nő vagyok, ami egy jó és gyötrő érzés is egyszerre. Nem akarom, h. vége legyen, de nem is akarom, h. Ő azt akarja, h. csak barátok legyünk..(bár az utóbbi 2 hónapi rövid levelezésünk, és találkozásaink inkább arra orientálódtak..) Én többet szeretnék Tőle, ugyanúgy, mint Húsvét előtt, de nem tudom mit akar, nem tudom mi lesz a vége. Félek rákérdezni, félek, h. csak már barátként szeretne az életében látni, és próbálom ezt az érzést vhogy elhessegetni…Remélem nem mond ilyet, próbálok pozitv lenni, és elképzelni újra, h. együtt vagyunk, és továbbra is folytatjuk boldogan, mert egymás boldogságára szükség van… , és imádkozom, böjtölök, reménykedem h. nem hiába találkoztam Vele, én nem volt az véletlen, ha nincsenek véletlenek! Mert hiába titkos viszony ez, akkor is van benne szép, érzelmes, romantikus, csodálatos, ( ezt Ő is mondta) amikor végre valakitől az ember megkapja azt az érzelmi töltetet, azt az együttérzést, amire igazán vágyott idáig, és végre beteljesülhetett.