Mindannyiunknak van valami az életben, ami zsigeri félelmet vált ki belőlünk. Valakinek a pók, valakinek a levelibéka, egyesek pedig rettegnek a porcicától (komolyan, ne röhögj).
Belőlem pedig – egészen meglepő módon – szinte semmilyen élő organizmus nem képes kiváltani a csontig hatoló rémületet. Ja, de. Egyvalami mégis. A büdösbogár. Vagy becsületes (kizárt, hogy az) nevén közönséges Polos.
Nem Poloska, hanem Polos. Mert utálja, ha becézik.
És most biztos somolyogsz, de igazam van.
EZ IS ÉRDEKELHET: Ősi alapvetések, avagy anyádnak mindig igaza van
Szóval azt mondják, szembe kell néznünk a félelmeinkkel. Esküszöm, megtettem. Szültem egy gyereket. Életben tartottam. Volt öt darab szájsebészeti beavatkozásom. Leérettségiztem matekból.
De amikor ez az iszonyatosan visszataszító, haszontalan, rémületes Polos a legváratlanabb pillanatokban megjelenik, én bizony nem nézek szembe vele. De nem ám. Felállok csendben, és marha gyorsan kihátrálok a helyiségből. És lehet, hogy még a fentebb említett gyermeket is ott hagyom a szobában!
Csak úgy, gondolkodás nélkül.
És tudjátok, én igazán mindent megtettem; olyan szörnyetegekkel is megküzdöttem már, mint a légyölő pókszázlábú. Na az se kutya, de legalább nem repül!
A Polos viszont igen. Néz, fókuszál, és repül. Neked. Rád.
Szóval, nézzen szembe mindenki a félelmeivel, de én bizony beszari vagyok.
Úgyhogy ha a Polos jön, én megyek. És ez így lesz, míg világ a világ.