Az Elhajlási engedély c. vígjáték két házaspár életét mutatja be. Mindkét feleség besokall tőle, hogy a párjuk állandóan más nőkről fantáziál, ezért elszánják magukat; kimenőt adnak a férjeiknek. Vagyis a két férfi azt csinál és azzal, akivel és amit szeretne. Pasijaink fel vannak dobva a lehetőségtől, de hamar kiderül, hogy cirka 15-20 év házasság után már ők is berozsdásodtak. Nem értenek szót a huszonéves lányokkal, és a csajozós dumák is csak a fejükben hangzanak menőnek. A film vége mondhatni igazi hollywoodi klisé; sírva szaladnak haza a feleségeikhez, és ez a kis kaland – ahol a srácoknak egyetlen alkalmi kapcsolatot sem sikerül nyélbe ütniük, – csak még inkább összekovácsolja a házaspárokat.
De, mi a helyzet, ha a film a valóságban játszódik le?
Judit közel 30, Anikó 22 évnyi házasság után kezdte úgy érezni, hogy a más férfiakról való fantáziálásnál többre vágyik. Mindkettejüknek a férjük volt az egyetlen pasi, akivel lefeküdtek, így érthető módon az ő esetükben nem a fiatalság újraélése volt a mozgatórugó – mint a film szereplőinél, – hanem a kíváncsiság.
Egyikük sem hozta meg könnyen a sorsdöntő lépést, miszerint a férjeik elé állnak és felvetik a „szabadnap” ötletét. Anikó például zavarbaejtő kérdések garmadájával árasztott el minket, amikor nekünk erről beszélt. Nem tudta, hogy van-e különbség férfi és férfi között (már ami a meztelenséget illeti) ahogy azt sem, van-e különbség szex és szex között. Tinédzseres, naiv kíváncsisággal faggatott minket, a „tapasztaltabb fiatalokat”.
Ő is, Judit is mindössze annyit szeretett volna kideríteni, mással vajon más-e.
Persze rengetegen akadnak, akik egyszerűen azt szeretnék érezni, még mindig elég jó nők, elég jó pasik, még mindig képesek hódítani. Bármilyen elégedett is valaki a házasságával, a lángoló szerelem lassan valamiféle megbízható szeretetté szelídül, és eljuthat arra a szintre is, amikor már a felek azt sem veszik észre, ha a másik meztelenül szambázik keresztül a lakáson.
Kell a lángolás…
Azt hiszem, itt jön képbe a „szabadnap” fantáziaképe, ami bizony általában fantázia is marad. Mert akármilyen megértő partnere is két ember egymásnak, egy valamit nem tud senki félresöpörni; a saját féltékenységét.
A klasszikus, nyitott párkapcsolat hívei vallják; a féltékenység csak az egó, a hiú büszkeség megnyilvánulása, amit egy önzetlen kapcsolatban félre kell tudni tenni. Ők külön tudják választani a testi vágyakat, és a mély érzelmeket; utóbbiak csakis életük párjának járnak, míg a testi vágy csupán egy természetes szükséglet.
Megint másoknak meggyőződése, hogy ez a fajta féltékenység tulajdonképpen még jót is tesz egy kapcsolatnak. Mintegy tudatosítja; a partner nem egy megvásárolt árucikk. Aki az évek során megszokottá vált, – esetleg még a hétköznapok szürke unalma is bekúszott a vele közös takaró alá, – azt más ragyogónak, szexinek, őrjítően kívánatosnak látja. Ez a felismerés pedig segíthet abban, hogy újra láthatóvá váljon a másikban az az ember, akiért annak idején hason kúszva is érdemes lett volna elmenni Mekkáig.
Lépni vagy nem lépni?
Anikót végül visszatartották a félelmei attól, hogy kivegye azt a bizonyos szabadnapot. Judit házassága pedig abban a pillanatban véget ért, amint megtapasztalta, milyen egy másik férfi karjaiban lenni. Ő 30 év után ébredt rá a keserű felismerésre; a házassága éretlen, fiatalkori tévedés volt csupán, amin három évtizednyi vakság segítette át.
Ami engem illetett, értetlenül, és kissé zavartan álltam Anikó faggatózása és Judit felismerése előtt. Talán azért, mert nem éltem még ilyen hosszú házasságban, vagy épp azért, amit Anikó titkon irigyelt; nem egyetlen férfi volt az életemben.
Ha valaki a legelső párjánál úgy érzi, megütötte a lottó ötöst, teljesen természetes, hogy őt választja. Ugyanakkor, a tapasztalatok jó iránymutatók lehetnek abban, hogy mit vár valaki egy kapcsolattól, és mik azok a tulajdonságok, amikből, köszöni szépen, nem kér többet.
Az én akkori kapcsolatomban is, ahogy oly sokban, a szerelem lassanként összetartó szeretetté kezdett szelídülni, de én ezt biztonságosnak éltem meg, nem unalmasnak. Számomra ő volt a „Férfi”, a világot pedig mintha csak tejüvegen keresztül szemléltem volna az oldalán. Mert annak a férfinak a képe mindenki mást elhomályosított. Bár az a kapcsolat véget ért, továbbra is ezt a fajta, kölcsönös, szelektív vakságot keresem, és akkor kezdek aggódni, ha valamelyikünk látása kezd visszatérni.
Te mit gondolsz? Valóban erősebbé teheti a kapcsolatot egy-egy napnyi fellélegzés, a féltékenység folyamatos fenntartása? Vagy épp ellenkezőleg; az ilyen vágyak csak azt jelzik, hogy a kapcsolat szilárdnak hitt talaján már recsegni kezdett jég?
Vura Hajni
nyitókép: Image by Racool_studio on Freepik