Ahányszor Bálinttal a válása körülményeiről beszélgettünk, egyértelmű volt, hogy elmúlt évek ide vagy oda, még mindig nem tudta megbocsátani exnejének a rég történteket. Bár minden elcseszéshez két ember kell, ő még mindig mély gyűlöletet érzett Ági iránt.
Kicsit untam már ezt a lemezt; több, mint tíz év telt el, ezt a történetet mégis minden alkalommal végig kellett hallgatnom. Eleinte megpróbáltam vigasztalni a magam suta módján;
– Gondolj arra, hogyha nem ismered meg, most Fanni sem lenne…
– Ehhh… – legyintett, mintha a lánya létének ténye is az apró bosszúságok közé tartozna. – Lenne helyette másik.
Tisztában voltam vele, hogy ebben a mondatban mennyi minden fogalmazódik meg. Bálint, ha visszamehetett volna az időben, nem állt volna szóba Ágival. És még számos, rossz döntést helyre hozott volna. Bánta, hogy csak hétvégi apuka lehet, aki nem tud igazán beleszólni Fanni nevelésébe, nem lehet igazán az élete része. És azt is bánta, hogy nem jutott neki ki az az idilli család, amilyet mindig is szeretett volna. Szívesen benyomta volna a reset gombot a magánéletében.
De nem ő az egyetlen szülő, akitől hallottam már ezt a kijelentést; „Lenne helyette másik…” vagy épp, a kevésbé cizellált verziót; „Gyereket bármikor tudtam volna csinálni…”
Tudom, hogy ezek az emberek, ahogy Bálint is, szeretik a gyerekeiket. Mégis minden megnyilatkozásukből úgy tűnt, hogyha a gyerekek „beáldozása” lett volna az ára annak, hogy az akkor elhibázottnak érzett életükön változtatni tudjanak, egy percig sem gondolkoztak volna a dolgon.
Amikor viszont a gyerekeik szembesülnek vele (mert előbb-utóbb mindenképp szembesülni fognak), hogyan éreznek majd a szüleik iránt, mit gondolnak majd?
Pótolhatónak fogják magukat érezni. Értéktelennek.
Pedig a családnak minden gyerekkel azt kellene éreztetnie, hogy nélkülözhetetlen, akit egyszerűen semmi és senki nem tudna helyettesíteni. Bármi történjék is, mindig szeretni fogják, mert ő az, aki; a gyerekük, akiből nincs még egy.
De ha valaki szavaiból fröcsög a megbánás, ott a gyerekek számára végképp ledől az a biztonságérzet, amit a család feltétel nélküli szeretete kellene, hogy adjon. Mitől lenne különlegesebb ő a szülei szemében, ha azok egymás között úgy beszélnek erről az egész fogamzás-témáról, mint sorozatgyártásra szánt termékekről a gyári futószalagon?
Azok a gyerekek, akik akár külsőre, akár valamilyen szembeszökő tulajdonságukban hasonlítanak a hőn gyűlölt exre, néha még rosszabbra számíthatnak. Nyilván, itt is vannak kivételek. Mégis, rengeteg szülőtől hallottam az olyan pitiáner sopánkodást, mint; „Úristen, ő is köménnyel eszi a rakott kelt! Basszus, ez a gyerek teljesen olyan, mint az apja!”, éppúgy, mint az ennél sokkal nagyobb, vagy épp örök sebeket okozó, őszinte vallomásokat; „Nem tudom őt szeretni. Képtelen vagyok rá, mert annyira hasonlít az apjára, hogy ahányszor csak rá nézek, a volt férjemet látom.”
De amíg a felnőttek évek múltán is a félresiklott kapcsolatukban szerzett sebek miatt sajnálják magukat, épp csak arról az emberről feledkeznek meg, akinek beleszólása az egészbe egyáltalán nem volt, mégis a világra jött, mert annak idején két ember úgy akarta.
Nyilván más a helyzet, hogyha valaki kiakad a köményes káposzta fölött, és más akkor, ha képtelen szeretni azt, akinek életet adott. Érthető, hogyha adott esetben valaki még az exe látványát sem képes elviselni az átélt traumák miatt, vagy épp kitörölné a múltból, mint egyet a megannyi rossz döntés közül.
De szabad egy gyerek iránt így érezni?
Vura Hajni
nyitókép: Image by tonodiaz on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: