Nemrégiben egy sztárséfet arról kérdeztek, milyen extra kívángásokkal fordulnak a tulajdonában álló étterem vendégei hozzájuk. Manapság sokan különleges étrendet követnek, akadnak vegetariánusok, vegánok, ételallergiával élők, ám a sztárséf azt nyilatkozta, nem vállalják az ilyen menümódosításokat, mivel így nem tudnák biztosítani azt a minőséget, amit egy magas színvonalú helytől elvárna az ember.
Ez még meg is értettem, ahogy az sem lepett meg különösebben, amikor azt állította, hogy amint felsorolják a meggyőző érveket, nem egy vendég egy csapásra megszűnik vegánnak vagy épp allergiásnak lenni.
Ami viszont kiverte nálam a biztosítékot, az a folytatás volt, az, ahogy a séf fogalmazott: ez nem „betegeket ellátó intézmény”, ha pedig valaki valóban allergiás „vegyen be gyógyszert, mielőtt az étterembe érkezne”.
Komolyan?
A gluténallergiára nem létezik – egyelőre, – olyan tabletta, amit bepuszilok, és 1-2 óra múlva már falhatom is a cvekedlit. Nem is beszélve arról, hogy mindenkinek a maga döntése, hogy a bogyót, vagy az étrendet választja.
Allergia ide vagy oda, szeretek néha elkölteni egy kellemes vacsorát valami romantikus helyen a pasimmal, de általában kínlódva nézem az étlapot; régen az olasz kaja volt a kedvencem, de ma már a klasszikus fogások kilőve. Nem járunk öt csillagos helyekre, de bárhol vagyunk, sehol sem merem feltenni a pincérnek a kérdést, van-e valami mód rá, hogy kikerülhessem az allergiámat. Mert előre tudom, hogy „úgy” fog rám nézni. Persze vannak tök jó fej felszolgálók, akik értik, hogy nem poénból mustrálom feszült fintorral az arcomon a menüt már 52 perce, de az általános reakció kimerül egy fásult sóhajban a legtöbbjük részéről.
Azt hiszem, ennek két oka van. Az egyik az a típusú vendég, akinek valóban elég egy-két meggyőző mondat ahhoz, hogy egy csapásra „meggyógyuljon”.
Sokan azt hiszik, amiben nincs glutén, az nem hizlal, ezért gluténmentes ételt kérnek. Ez szimpla tudatlanság, bocsánatos dolog. A másik felük viszont mintha merő sikkből választaná ezt az étrendet. Úgy tűnik, az „első randin csak salátát rendelünk” elv kiment a divatból, és a nőiesség hovatovábbja az lett, ha a kiszemelt leányzó nem fogyaszt glutént, vagy éppen, vegán.
Szerintem a fesztelen, őszinte romantika az, ha nem várunk el egymástól ilyesmit. Az, hogy egyikünk sem próbálja azt az illúziót kelteni a másikban, hogy éteri lények vagyunk, akik levegővel táplálkoznak. Lehet, hogy csak az én perverzióm végignézni, ahogy egy férfi élvezettel habzsolja az ételt, de én, ha ismerkedek, az emberrel szeretnék megismerkedni, ebbe pedig az ízlése is beletartozik. Számomra a közös étkezés is egyfajta intim program. Az intimitás ugyanis nem csak a szexben fedezhető fel, és ha valami egy gyerekkori emléket idéz fel bennünk – például, a régi, közös vacsorák a családdal, – az ugyanúgy megteremti a meghitt hangulatot.
Visszakunkorodva az allergiákhoz; bár ma már szinte mindenki ismeri ezeket a problémákat, még mindig akadnak, akik csak legyintenek egyet, vagy épp, viccesnek tartják, mivel általában emésztési zavarokat okoz. Ha engem kérdezel, 12 éves életkor és 90-es IQ felett semmi poén nincs benne. Amíg az ételallergia, főleg a felnőtt korban kialakuló verziója nem volt ennyire ismert, sok beteg 30-40 kilóra fogyott, mire az orvosok rájöttek, mi lehet a gond. Ha rájöttek egyáltalán.
Amikor pedig végre kiderül, mi a baj, miért fáj minden ízület, miért van az állandó rosszullét, amikor már épp javulni kezd a helyzet, akkor jön egy arc, aki azt javasolja, az allergiás ne menjen akármilyen étterembe, hisz nem mindegyik ,,betegeknek” való. Járjon betegeket ellátó intézménybe, ha kicsit ki akar mozdulni….
Mint mondtam, megértem az éttermi szakemberek álláspontját. Amikor viszont betegségek kapcsán foglalnak állást, olyasmibe tenyerelnek bele, ami mögött nincs háttértudás.
Nyilván, nem kötelező a fent említett sztárséf éttermét látogatnunk, de, hogy a Buckingham palotába ülök be éppen, vagy az Üvegtigrisbe, másodlagos. Ha fizetek egy szolgáltatásért, az még nem garantálja, hogy valóban azt az élményt fogom kapni, amire számítok. Ez még nyilván nem fog feldolgozhatatlan, mély lelki traumákat okozni bennem. Azt viszont nem tartom luxusigénynek, hogy egy egyszerű, udvarias hangnemű kérdésre ne affektálást, szemforgatást, cinikus félmondatokat kapjak válaszul. Te mit gondolsz? Valóban nem tartunk még ott, hogy ez megvalósuljon, vagy tényleg luxusigénynek számít az ilyesmi?
Vura Hajni
nyitókép: Image by senivpetro on Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat. KATTINTS IDE! Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: