Egy sörözőben múlattuk az időt, amikor lejátszódott a szokásos jelenet. Erik mobilja fáradhatatlanul csörgött. Bár megpróbált tudomást sem venni róla, mindenkit az őrületbe kergetett az idegesítő dallam. Végül fásult arccal felsóhajtott, kézbe véve a telefont. A szűkszavú, mogorva válaszolgatásból egyből tudtuk, hogy a felesége hívta.
Ő sosem volt hajlandó velünk tartani, de azt sem viselte el, hogy a férje nélküle szórakozzon. Bár, nem mondhatnám, hogy luxusigényei lettek volna. Kettesben, csendesen szeretett volna kikapcsolódni Erikkel. Nem szimplán az volt a probléma, hogy egy zárkózott nő és egy bulizós fazon nem passzolhatnak össze. Néha egy introvertáltabbnak is elő kell bújnia a csigaházából. Nem várhatja, hogy a pasija életük végéig a szoknyája szélén üldögéljen. Ahogyan a party-arc fazonnak is időt kell szakítania egy-egy nyugisabb estére. Röviden, kompromisszum nélkül csak a vége-hossza nincs veszekedések maradnak.
Ez önmagában nem agysebészet, bár nem állítanám, hogy a gyakorlatban annyira egyszerű lenne. Ilyenkor szokott felhangzani az a bizonyos mantra; „ha két, érzelmileg elég érett félről beszélünk…” De ahogy látom, ez szinte egyetlen kapcsolatban sem működik.
Szeretünk panaszkodni, a másik rossz tulajdonságain lovagolni. Elvégre, nyilván nekünk van igazunk!
Ez nem is lehet kérdés, és valahogy mindenki számára ez a legfontosabb.
Eriket sem kellett félteni, ha közös esti programról volt szó, félretette a felesége verbális ekézését. Azt hiszem, talán épp ez fájhatott Grétának annyira. A férje, ha dühös volt, vagy épp letört, egyből hozzá fordult. Az eget rengető veszekedések sem maradtak el, amikor rázúdította a sérelmeit. Persze, az, hogy a gondokat elsősorban a pároddal osztod meg, alapvető kellene, hogy legyen. A bajok akkor kezdődnek, hogyha a kedvesednek már csak ez az oldalad jut. Míg, ha épp jó passzban vagy, azonnal a haverokkal akarsz programot csinálni. Ahogy Erik is félretette a kedvünkért a rossz kedvét és megkímélt minket annak részletezésétől, hogy Gréta egy kiállhatatlan hisztérika.
Nem szóltunk bele a dologba. De, ahogy az lenni szokott, otthon ezután mindenkinél ugyanaz volt a téma. Hogy a srác legjobb esetben is reggel öt után ért haza. Hogy nem volt épp szomjas, mikor a munkába készülő feleségére nyitotta az ajtót. Velünk kibulizta magát, folyamatosan viccelődve, elfeledkezve az időről, elfeledkezve a feleségéről.
Az, hogy valóban nem vette észre magát, vagy egyszerűen nem akart tudomást venni bizonyos dolgokról, nem derült ki. Nem ért véget a kapcsolatuk, de Gréta személye olyan tabu témává vált, mintha csak egy, az élettel járó kellemetlenség lenne, amit nem akarsz egy jó hangulatú estén szóba hozni. Én csak Erik szórakoztató oldalát ismertem. Egy jó humorú, nagyszájú, kissé ugyan túlzóan arcoskodó, de összességében véve lojális barátot. Viszont sokszor végig kellett hallgatnom a közelében ezeket a bizonyos barátságtalan telefonbeszélgetéseket is, azt, hogyan tagadja le Gréta előtt, épp hol van és kikkel.
Ez a felállás egyáltalán nem volt példa nélküli. Véget nem érő panaszkodások az „asszonyról”, aki még pár éve – házasság ide vagy oda, – nem „az asszony” volt. Hanem az ő kicsi kincsük, szívcsücskük, vagy legalább, „bébijük”.
Valóban ennyire magától értetődően törvényszerű lenne, hogy a párod, ahogy telik az idő, már csak egy nemtelen valakivé válik az oldaladon?
Akitől megkérdezheted, időre leadta-e az adóbevallásotokat és mindig tudja, hova tetted le legutoljára a csavarhúzót, vagy a tiszta zoknidat? Ami pedig Grétát illeti… azon túl, hogy folyamatosan úgy érezhette, övé az erkölcsi fölény, nem hinném, hogy túl sok örömben lett volna része. Néha úgy tűnt, mintha ez tartaná életben a kapcsolatukat, mindketten a rájuk szabott mártír szerepében tetszeleghettek. Mindenesetre, ahogy elnéztem őket – a kocsmában feledni vágyó pasit és az elszántan őt hívogató párját, csak az jutott eszembe, ha ebben merül ki a házasság, akkor inkább a klastromnál maradok.
Lehet azt valódi, tiszta szerelemnek nevezni, ahol a legfontosabb célunk, hogy miénk legyen az utolsó szó, egyszer és mindenkorra nekünk legyen igazunk? Miért próbáljuk folyamatosan legyőzni a másikat, miközben egyre csak menekülünk a közelségétől?
Vura Hajni
nyitókép: Image by yanalya on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: