Pár hete megírtam megannyi karaktert ez alá a cím alá, aztán egy véletlen folytán mégsem küldtem el. Ma küldés előtt elolvastam és kitöröltem az egészet. Csak a cím maradt.
Mert szégyellem magam!
Napok óta forr az ország, most éppen egy negyven éves hegymászó életében vájkálunk. Felhasítjuk, darabokra szedjük őt, a feleségét, kisfiúk félárván maradt gyermekkorát, és úgy érezzük, mindent megtehetünk. Nincs kegyelem, felváltotta a szólásszabadság.
Nem megyek bele abba, hány gyermek marad apa nélkül, amikor apuka új családra lel. Hány gyermek van ma hazánkban, aki hírből sem ismeri az apját, mert a delikvens lelépett és vissza sem nézett. Nem fogok arról sem írni, hányan vannak, akik gyorsan hajtanak, akik egyik szál cigarettát a másik után szívják, akik a piroson áthajtanak, majd vége lesz… Hogy volt-e élet a haláluk előtt, vagy csupán létezés? Nem, most ebbe sem megyek bele.
Most a kegyelembe ásom bele magam.
Abba a meleg, biztonságos álomvilágba, ahol egy ilyen tragédia kapcsán is csak annyit olvasnék: Őszinte részvétem. Majd felhívnám a hozzám legközelebb állót, és elmondanám neki mit érzek, mit gondolok, mert tudom, hogy nyilvános kommentszekcióban nem tehetem.
Hogy miért nem? Mert az internet nem köpőcsésze.
Úgy használjuk a komment lehetőségét, mint a vécét, nagydolgunk végeztekor. Ülünk, ürítünk, és kész. Hol van a kegyelet, a megértés, a saját frusztrációnktól mentes tiszta világ?
Belegondolunk akár egyetlen egyszer is, hogy a véleményünk, melyet senki nem kért, de billogként égetjük, örökre megmarad? Hiszen az internet nem felejt.
Ítélkezünk, boszorkányokat égetünk, szavakkal dobjuk, ha már kővel nem lehet, és olyan végtelen bántalmazást követünk el, hogy az valami elképesztő.
Ha énekel, akkor azért. Ha ehhez még érettségije sincs, akkor pláne. Ha tehetséges, akkor a vérét is kívánjuk, ha hegyet mászik, nem kérdés, hogy vége, és ha eltűnik, ha nincs tovább, akkor pedig végtelen frusztrációnk és gonoszságunk tengerében még egyszer eltemetjük. Kíméletlenül.
Mert megtehetjük, mert mindenkinek lehet véleménye, mert nyitva a hozzászólás lehetősége, és még sorolhatnám azokat a magyarázatokat, melyeket az elmúlt napokban olvastam.
Felmerült bennem a kérdés, ha kést adok a kezedbe, szúrsz is vele? Remélem nem. De tudd, hogy most azt teszed.
És igen, van ennek tudományos magyarázata. Azt hisszük, a Facebook arctalan világa megóv bennünket. Olyan, mint amikor kamaszként telefonbetyárkodtunk. Nem volt arcunk a vonal másik végén, de jól megmondtuk.
Azt hittem felnőtt ez a társadalom. Azt hittem benne mindannyian felnőttük. Hogy kaptunk egy szélesebb látókört, egy nagyobb látómezőt, ahol nem a beszűkült idealizmusunk tesz bohóccá bennünket és ad a kezünkbe tőrt és fegyvert, amivel szúrhatunk, vághatunk, ölhetünk.
Mert aki álmodik, aki lép felé csak egyet is, aki megteszi, de elbukik, azt mi is letaszítjuk. Megtehetjük nem? Nyitva a kommentszekció…. Az, hogy ezzel kibe taposunk bele, mit okozunk már nem számít. Hiszen nem látjuk.
Todorovits Rea
nyitókép: Image by Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: