Tudtam, hogy így lesz. Hogy végül elmész, és én belehalok.
Hetek óta távolodtál. Egyre vastagabb falat vontál közénk, egyre többször éreztem, hogy lélekben már nem vagy velem. A szemedből is eltűnt az a csillogás. Az a huncut kis fény, amit csak nekem tartogattál.
Távolodtál tőlem, és én képtelen voltam rá, hogy megtaláljam az okát és visszafordítsam a folyamatot.
Vádaskodtam, a fejedhez vágtam, de te tagadtad. Állítottad, hogy képzelődöm, hogy felfújom az egészet, hogy nem változott semmi. Hogy bebizonyítsd, az ágyba csaltál, és a lelket is kiszeretted belőlem. De utána nem bújtunk össze, mint régen. Csak hátat fordítottál, nekem pedig a csend maradt.
Próbálkoztam hízelgéssel. A kedvencedet főztem, mindenben a kívánságod lestem. Figyeltem a hangulataid, a reakcióid, és mindent úgy alakítottam, hogy neked jó legyen. Vissza akartalak kapni. Akartam, hogy minden olyan legyen köztünk, mint régen. Egyszerűen nem tudtam beletörődni abba, hogy csak nézem, ahogy távolodsz.
Mindent megpróbáltam.
Még csak azt sem mondhatom, nem értékelted. Hálás voltál, de a szerelem nem költözött vissza a szemedbe. A kérdéseimet makacsul hárítottad, a könyörgéseimre, hogy beszéljük meg, mi a gond, mindig azt felelted, semmi.
Képzelődsz – ezt mondtad. Csak képzelődsz. Minden a legnagyobb rendben.
De én nagyon jól tudtam, hogy nem mondasz igazat, és semmi sincs rendben. Még az is megfordult a fejemben, hogy van valakid. Lestem a jeleket, de semmit nem találtam. Időben jöttél, nem voltak titkos üzenetek, furcsa kimaradások. Nem volt más. Simán csak kiszerettél belőlem.
Aztán egy nap csak úgy elmentél. Hagytál egy cetlit. Két szó állt rajta, nem több.
Ne haragudj…
Tudtam, hogy így lesz, mégis kicsit belehaltam. Két szó? Ennyit értünk csak? Két szót egy hülye cetlin?
Azt hittem, legalább elém állsz, és a szemembe mondod.
nyitókép: Image by freepic.diller on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: