Ma megszokásból megint vettem elő neked csészét a reggeli kávéhoz. Aztán csak hagytam ott árválkodni a konyhapulton, sokáig. Kicsit olyan volt, mintha lennél.
Talán ugyanezért nem dobtam még ki a csorba pöttyös bögrédet sem, aminek még én törtem le egy veszekedős délutánon a fülét. Tudod, mikor azt mondtad, eleged van abból, hogy kiforgatom a szavaid. Én meg dühösen felpattantam a konyhaasztaltól, és lesodortam a pöttyöst.
Bántott, hogy eltörtem, bántottak a szavaid is. Most mégis azt érzem, bár megint a fejemhez vágnád őket. Mert akkor legalább itt lennél. Itt lennél, velem. Úgy hiányzol.
Ha most látnál… Darabokra estem. Nappal csak lézengek, szerelmes zenéket hallgatok, szerelmes filmeket nézek. Sírok. Éjjel meg csak bámulom a sötétet. Nem tudok aludni nélküled. Pedig még a hülye pólódat is felvettem az alváshoz, ami valahogy itt maradt. Aminek még, próbálom ezt képzelni, te-illata van.
Csak kattogok. Csak te jársz a fejemben. Mint egy hülye, hülye picsogó libának. Az, hogy mit rontottam el. Az, hogy hogyan kellett volna másképp. Az, hogy az én hibám. És az, hogy bárcsak visszajönnél. Bárcsak újra itt lennél. Mindent megadnék érte.
Késő bánat, tudom. Ezért nem pötyögöm be üzenetbe a szavakat, amiket ezerszer is megfogalmaztam már álmatlan éjszakáimon. A szavakat, amiket szeretnék elmondani, a szavakat, amikkel visszahívnálak.
Jaj, annyiszor elképzeltem már… igen, most már tudom, mit rontottam el, most már tudom, miért mondtad azt, mikor kiléptél az ajtón, hogy semmit nem értek. Tényleg nem értettem.
Most már értem. Az ezerszer is újra játszott pillanatok világossá tették, mit rontottam el, és azt kívánom, bárcsak másképp lenne minden.
Bárcsak újra itt lennél. Mindent megadnék érte. Még új pöttyös bögrét is vennék a kis csorba helyett…
Úgy hiányzol!