Az 1850-es évek elején sok (mormon) család – köztük az Oatman család is- útnak indult Kaliforniába, egy jobb élet reményében. Vándorlásuk közben találkoztak a yavapai törzs indiánjaival, akik dohányt és ételt kértek tőlük cserébe azért, hogy átengedjék őket a területükön. Mikor a vándorlók ezt megtagadták, az indiánok megölték a kilenc tagú család hat tagját.
Majd Olive-t, és húgát Mary Ann-t magukkal vitték rabszolgának.
Lorenzo bátyjukat az indiánok eszméletlenre verték és otthagyták a hullák közt. Miután magához tért, csodával határos módon három napot túlélt a semmi kellős közepén, majd egy arra járó karaván megtalálta és magával vitte őt Fort Yumába. Húgait ez idő alatt az indiánok a táborba hurcolták, ahol munkába is álltak. Vízhordásra, tűzifagyűjtésre, takarmányozásra kényszerítették őket, és gyakran váltak szexuális és fizikai bántalmazások áldozatává is.
Ennek a rémálomnak akkor lett vége számukra, mikor egy évvel később, a mohave törzs lóvásárlás, és ételkereskedelem ürügyén fogva tartóiknál járt, és megvették a két lányt is. Miután Olive és Mary Ann megérkezett új otthonukba, rögtön adoptálta is őket a törzsfőnök és annak felesége. Sorsuk jobbra fordult, kijelöltek számukra egy parcellát az indiánok földterültén, hogy saját otthont építhessen maguknak és gazdálkodhassanak.
A törzs teljesen befogadta őket, a lányok hagyományos mohave ruhákat is kaptak. Állukra tetoválták a tradicionális mohave jelzéseket (bár erről később Olive azt mondta, az rabszolga-, illetve idegen/ellenség jelzés, hiszen ő és húga rabszolgák voltak a mohave indiánok közt is). Később azt is hozzátette, hogy bár valóban mondták nekik, hogy szabadon elmehetnek, féltek egy szökést megkockáztatni, ugyanis 80-100 mérföldes körzetben nem volt fehér ember lakta közösség a közelben. (Ellentmondásos kijelentései azért voltak, mert poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, hiszen a szeme láttára gyilkolták meg a családját, amit sosem hevert ki.)
1854-ben egy csapat fehér munkás, – akik akkoriban építették a vasúthálózatot a környéken- megszállt egy hétre az indiánoknál. Később egy interjúban kérdezték Olive-t, miért nem hagyták el a falut velük? Ő azt mondta, azt hitték nincs már élő családtagjuk, és mivel jobban bántak velük a mohave indiánok, mint az első fogvatartóik, megszerették őket, és úgy érezték már a törzshöz tartoznak. Ennek ellenére a pletyka szárnyra kapott, hogy fehérek élnek az indiánok közt.
1855-ben a nagy aszály idején Mary Ann, mint sok más mohave is, éhen halt, Olive pedig teljesen magára maradt.
Egy évvel később, 1856-ban a törzs egyik hírnöke egy yumai hatósági személlyel tért vissza körútjáról, hogy tárgyalásokba kezdjenek a lány szabadon bocsátásáról. Néhány megbeszélést követően a törzsfőnök elengedte Olive-t, akit mostohatestvére kísért el a városhatárig.
Mikor a lány megérkezett a városba, hatalmas éljenzés fogadta. Pár nappal később azt is megtudta, hogy bátyja él, és őt keresi, és mikor találkoztak, öröme határtalan volt. Történetével gyakorlatilag sztár lett, mindenki látni, hallani akart őt. Ezt meglovagolván írta meg 1857-ben Royal B Stratton Az Oatman lányok rabsága, avagy élet az apacs és a mohave indiánok közt című könyvet, ami azonnal bestseller lett.
Olive, Amerika-szerte előadásokat tartott arról, milyen volt az indiánok közt élni. Így népszerűsítette a könyvet életéről, amiből aztán finanszírozni tudta a saját, és testvére tanulmányait. 1865-ben hozzáment egy marhatenyésztőhöz, John B Fairchild-hoz, akivel adoptáltak egy kislányt (ugyanis Olive meddő volt). Ekkor állítólag Fairchild az összes Stratton könyv másolatot elégettette, és abbahagytatta Olive-val az előadásokat.
A jómódú férj és a gyermek sajnos Olive számára nem hozta el a boldogságot. Közeli ismerősei/barátai arról számoltak be, hogy nagyon sokáig mély depresszióban szenvedett, miután eljött az indiánoktól. Hozzájuk fűződő szoros kapcsolatát az is bizonyítja, hogy mikor a törzs valamelyik tagja a városban járt, azonnal ment, hogy meglátogassa. Olykor-olykor felöltötte az indiánok tradicionális ruháját, és úgy járt-kelt a városban.
Élete vége felé egy vele készült interjúban azt is elárulta, hogy mindig van nála egy csészényi mogyoró, mert a mohavék szerint ez összekötő kapocs közöttük. Az indiánok közt eltöltött öt év örökre megkettőzte identitásérzetét, s számtalanszor jöttek rá rohamok is. 1881-ben Olive poszttraumás stressz betegsége annyira elhatalmasodott rajta, hogy hosszú hónapokig Kanadában kellett kúrálni. A tévhit szerint bolondok házában halt meg, mert megőrült, ám ez nem volt igaz. Valójában 1903-ban, saját otthonában hunyt el, 65 éves korában, szívrohamban.
EZ IS ÉRDEKELHET: