Hullámzott a tenger előttünk. Csípős szél vágott arcunkba. Kéz a kézben küzdöttünk a készülő vihar ellen, pedig ujjaink majd összefagytak. Hirtelen szembefordultál velem, kezedbe fogtad arcom, és azt mondtad:
– Én csak egy állomás vagyok az életedben, nem a cél, ahova tartasz.
Lelkem mélyén tudtam, hogy igazad van, de nem akartam elhinni. Az nem lehet, hogy mi ketten szétváljunk, hajtogattam magamnak. Melletted igazi önmagam lehettem. Kinyíltam és nem féltem, hogy mit gondolsz majd, ha érzéseimet kontrollálatlanul feltárom neked. Nem kellett erősnek mutatkoznom, amikor darabjaira hullott szét a világom.
Mindent pontosan értettél abból, ami bennem zajlott.
Azzal, hogy elfogadtál olyannak, amilyen vagyok, feloldottál bennem minden ellenállást az élettel szemben. Bármit elmondhattam, ami bántott. Melletted nem volt megfelelési kényszerem. Szívemről lepattintottad a lakatot, testem könnyebbé vált.
Útjainknak mégis el kellett válnia. Három év kellett hozzá, hogy belássam, igazad volt akkor ott, a tengerparton. Te valóban „csak” életem egy állomása voltál, igaz, a legfontosabb. Ahhoz, hogy merjem az álmaim felé vezető utat járni, találkoznunk kellett.
Nélküled sosem jutottam volna el oda, ahol most vagyok. A te hited kellett hozzá, a tanításod, a szavaid, hogy elhiggyem, az álmaink útjáról nem térhetünk le, hogy igenis adni kell egy esélyt magunknak, mert anélkül minden értelmetlen.
Így aztán bár fájt a szívem, képes voltam búcsút venni tőled. Igaz, tudtam, hogy időről-időre vissza fogunk találni egymáshoz. Az olyan kapcsolódások, mint a miénk, nem múlnak el nyomtalanul, és nem válnak feledhetővé. Te értesz fél szavakból, én érzem, amit érzel, szavak se kellenek ahhoz, hogy tudjuk: bár útjaink szétváltak, a szeretet megmaradt köztünk.
EZ IS ÉRDEKELHET: