„Kétlem, hogy ez nekem menne.” „Bonyolult utánajárni.” „Peti mindig is bevállalós volt, meg szerencséje is van, azért sikerült neki.” „Biztos nem vesznek fel erre a munkahelyre, ahhoz kapcsolat kell.” „Mindig ez van, már nem is csodálkozom.” „Nekem ebbe nincs beleszólásom, kis hal vagyok hozzá.” „Neki könnyű, hiszen…”
Ismerősek ezek a mondatok? Hallottad már barátoktól, ismerősöktől – vagy bárkitől – őket? Esetleg van, amit te is kimondtál, amivel egyetértesz?
Először nézzünk magunkba
Vajon miért az „úgysem sikerül” az első gondolat sokaknál, ha válaszút elé kerülnek? Miért erősebbek a negatív belső hangok, az eszköztelenség érzése, miért vizionálják sokan szinte azonnal a kudarcot, amikor önmagukat, a saját helyzetüket kell képviselni?
Először mindjárt ott van az önbizalom kérdése, amivel a legtöbben hadilábon állunk. Mindenki tud egy szebb, jobb, tehetségesebb valakit, akinek minden más, akinek minden könnyebb. Nem csoda, ha sikeres.
Itt követhetjük el sokszor azt a hibát, hogy nem nézünk jobban a dolgok mélyére. Miszerint, mit tett az a másik, hogy ott legyen, ahol most van? Valamint, tényleg olyan jó neki? Mindenben?
Ha a kezdeti dac miatt nem bújunk vissza puffogva a saját barlangunkba, hanem érdeklődve fordulunk a másik felé, kiderülhet, hogy ő hogyan éli meg mindezt, esetleg mi mindenről mondott le azért, hogy most itt tartson.
Feltehetjük a kérdést nyugodtan: valóban szereti, amit csinál, jól érzi magát bőrében?
Még az is előbukkanhat egy ilyen beszélgetés során, hogy ő például minket tart valamiben sokkal jobbnak, mint magát.
Így egyszerűbb
Lássuk be, sokkal könnyebb elkönyvelni, hogy tehetetlenek vagyunk, nekünk ez nem adatott meg, az élet, a körülmények, a sors már csak ilyen. Hogy eddig még meg sem próbáltuk? Arról inkább ne beszéljünk.
Természetesen, sok az olyan élethelyzet, amikor nem csak az egyénen áll vagy bukik valami – de a kiindulópont mindig mi, magunk vagyunk. Próbálkozni, lehetőségeket keresni, új szempontok alapján ránézni a helyzetünkre – hogy az változhasson – általában jó eredménnyel jár. Azonban, ehhez el kellene indulni és cselekedni. Az elején elég kis lépésekben – de már ez is elmozdulás az eredetihez képest.
Belénk ivódhat ez a viselkedés
A „Nekem úgysem sikerül” vagy „Felesleges belefogni, nem fog menni” típusú hozzáállást tanult tehetetlenségnek nevezi a pszichológia. A tanult tehetetlenség elméletét az amerikai Martin E. P. Seligman, a Pennsylvaniai Egyetem pszichológusa alkotta meg és fejlesztette tovább az 1960-70-es években.
Életünk során, jó esetben, tudjuk, hogy a cselekedeteinknek, tetteinknek valamilyen értelme, következménye van és ezek általában kiszámíthatók. Így tudunk tervezni, előre gondolkodni, ami biztonságot és magabiztosságot ad.
Ha ez nincs meg és bármit is teszünk, az eredmény folyamatosan kétséges vagy teljesen kiszámíthatatlan – és ez huzamos ideig, akár több generáción át fennmarad – akkor az a következtetés jelenik meg bennünk, hogy felesleges és értelmetlen bármit is tenni, nem lesz változás.
Mit mutat a kutatás?
Seligman először állatokon tanulmányozta ezt a viselkedést. Kutatásai során arra a felfedezésre jutott, hogy azok a kutyák, akiket apró elektromos ütések értek és nem tudtak szabadulni az adott helyzetből, még akkor is tűrték, hagyták ezt, amikor már változott a környezet és gond nélkül elfuthattak volna. Ezzel szemben, azokban az állatokban, aki eleve úgy kerültek ebbe a helyzetbe, hogy számukra folyamatosan volt kiút, nem rögzült a tanult tehetetlenség, ők az első kellemetlen inger után mindig kiugrottak a csapdából.
Tanult tehetetlenség a pszichológiában az a mentális állapot, mely során az egyén az egymást követő kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy azokat megpróbálja elhárítani, még akkor is, ha elkerülhetőek lennének, mert arra a meggyőződésre jut, hogy nem képes ezeket az (…) ingereket befolyásolni. A tehetetlenség legfőbb jellemzői közé tartozik a negatív előfeltételezés a jövőre vonatkozó történésekkel kapcsolatban, reménytelenség és a passzív viselkedés.
A kísérletet megismételték emberekkel is, akiknek zavaró hangot játszottak be és az eredmények hasonlóak lettek.
Ebben az esetben egy kapcsolótáblán, gombokkal lehetett volna megszüntetni a zajt. A két csoportból az egyik csoport számára a feladat könnyen megoldható volt, míg a másik csoport egyik gomb megnyomásával sem tudta megszüntetni a hangot, mert ott a kísérletvezető úgy állította be a rendszert, hogy a gombok nem működtek.
Ezen csoport tagjai egy idő után fel is hagytak a próbálkozással. Majd a kutatók visszaállították a rendszert, hogy a zaj kikapcsolható legyen gombnyomással, azonban nem minden résztvevő próbálkozott újra, még biztatásra sem.
Ekkor alkotta meg Seligman a „tanult tehetetlenség” (learned helplessness) kifejezést, mely leírja azt az állapotot, amikor a várakozások szerint az eseményre adott reakciók illetve annak kimenetele kontrollálhatatlan.
Személyiségfüggő is
A kutatások azt is visszaigazolták, hogy azok, akik képesek az önérvényesítésre, akikre nem csak a környezet illetve a mások által kijelölt irány hat, azok sokkal kevésbé kerülnek ebbe a mentális állapotba, hiszen ők nem beletörődők. Ők azok, akik sokkal kezdeményezőbbek, önállóbbak, rugalmasabbak, nyitottabbak az új lehetőségekre, megoldásokra is.
Otthonról is hozhatjuk
A szülői ház, a családi minták is meghatározzák, hogy hogyan viselkedünk, milyen az értékrendünk. Éppen ezért, ha valaki azt látja, hogy a felmenői inkább beletörődnek és nagyjából mindent elfogadnak, amit az aktuális társadalmi berendezkedés sugall – még ha az sokszor igazságtalan is – ezt a példát követi.
Ilyenkor, úgymond perifériára is helyezheti magát az illető, és abban a tudatban tartja magát, hogy egyszerűen van, ami neki nem jár és számára biztonságosabb csendben, visszafogottan élni. Miközben, belül, ő sem elégedett és vágyna a jobbra – de tenni nem mer érte; vagy eleve lehetetlennek érzi, hogy képes legyen bármilyen változtatásra.
Természetesen, változni, változtatni nem egyszerű (ez is lehetne majdnem egy „tehetetlen” mondat kezdete), de soha nem késő elkezdeni, kipróbálni: mi történik, ha máshogy, más hozzáállással próbálkozunk? Ha tevőlegesen részt veszünk az életünkben, ha merünk kilógni a sorból? Biztos lesznek persze kudarcaink is – de egyszer csak megváltozik valami, és ha kezdetben apró, halk kopogással is, de ott áll majd a siker, a megbecsülés, az elégedettség az ajtóban.
Ami csak és kizárólag a mi érdemünk lesz.
Forrás: Wikipédia, Csepeli György: Szociálpszichológia (Osiris Kiadó, 2001.)
Fotók: https://www.pexels.com/hu-hu/
EZ IS ÉRDEKELHET: