Vannak, akik viszonylag rövid ismeretség után képesek belevágni egy házasságba. Mások inkább az együttélést választják, papírok nélkül. Két ember szerelme, házassággal vagy anélkül is lehet egy életre szóló szövetség, amiben jól érzik magukat a felek. A kérdés az, hogy mi van akkor, ha sok évi együttélés után az egyik fél mégis házasságot akar? Miért kell egy papír hirtelen ahhoz, ami előtte tíz évig jól ment anélkül is?
Emília története:
Sosem értettem hogyan mernek rövid kapcsolatot követően az emberek házasságot kötni. Felfoghatatlan volt számomra, mi siettet két embert az oltár elé, ha még nincs útban a baba, nem kell hitel, családi támogatás egy házra? Az én kezemet nyolc év együttélés után kérte meg a párom, és persze az a fajta szerelmi lángolás és boldogság, na meg az esküvői készülődés láza engem nem kapott el úgy, mint azokat, akik csak rövidke kapcsolatból ugornak a házasságba. Igaz, tíz éve vagyok együtt párommal, így mi már tudjuk mit vállalunk egymással.
Nyolc éve együtt élünk, kétszer kifestettünk, berendeztünk egy lakást, külföldre költöztünk, aztán hazatértünk, szóval túl vagyunk már sok mindenen. Tudjuk, hogy képesek vagyunk együttműködni, jó csapatot alkotunk.
S bár mindez kettőnk jól működő szövetségét bizonyítja, házassági szándéka bennem kételyeket szült. Mert a lánykérés óta sem keresem lázasan a menyasszonyi ruhámat, és ha szóba kerül a nagy nap kitűzésének ideje, folyton másra terelem a szót. Valami bánt, de egészen idáig nem tudtam megfogalmazni mi is az.
Aztán rájöttem, irigyelem azokat, akik néhány hónap, maximum egy-két év után kötnek házasságot. Azért, mert bennük van izgalom, elvégre a nagy szerelmi lángolás közepén vonulnak az oltárhoz, s ezeket az érzéseket én magamban már nem találom.
Győzködöm magam, hogy mindez azért van, mert már jó ideje együtt élünk, tehát papír nélkül, de már házasok vagyunk. Ezért érzem a lánykérést elkésettnek, és a ceremóniára költendő pénznek is ezért tudnék jobb helyet találni. Szilárdan hiszem, hogy a házasság kapcsolatunk minőségén és milyenségén sem változtatna már semmit. Igaz, sosem hittem a házasság intézményében, a szüleim elváltak. De most még több ellenérzésem van, mint korábban.
Nem hiszek az örökké tartó lángoló szerelemben sem, csak abban, hogy lehet újra és újra beleszeretni a másikba, ha dolgozunk rajta. Persze öt évvel ezelőtt még nem ezt mondtam volna, de ma már így érzem. Talán azért, mert mikor nem kerestem, akkor éveken át egy kirakatban láttam álmaim menyasszonyi ruháját, munkába menet. Aztán eltűnt a ruha, majd a menyasszonyi ruhabolt is megszűnt.
Nem tudom pontosan miért, de azt hiszem akkor örökre lemondtam arról, hogy oltár elé vonuljak. Éveken át várt rám az a ruha, én pedig sosem szálltam ki a kocsimból, hogy bemenjek és felpróbáljam. Igaz ennek öt éve már, de a ruha, ami keresés nélkül utamba került akkor indikátora volt egy addig ki nem mondott érzésemnek. Akkor már tudtam, hogy szívesen szülnék és mennék férjhez, készen állok erre a lépésre.
Erről páromnak nem szóltam, nem akartam bármire is kényszeríteni. Akkor sem, mikor születésnapom alkalmából Párizsban voltunk, és egy pillanatra felsejlett bennem a gondolat, hogy talán meg akarja kérni a kezem. Nem tette.
Nem zavart, vagy legalábbis azt hittem, hogy nem érdekel, de egyes férfiak úgy érezték sebzett vagyok, így elkezdtek körülöttem lebzselni. Nem hoztak lázba, nem kellettek önbizalomtuningnak, csak a párom mindent eldöntő szerelmi vallomására vártam. Nem történt semmi, jól éltünk egymás mellett, csendesen és nyugodtan. Egy idő után női logikám azt súgta, nem én vagyok az a nő, akit élete párjának akar. Csak átmeneti megoldás vagyok addig, amíg rá nem talál arra, akit rögtön elvesz, mert egyből tudja, hogy ő az igazi számára.
Aztán a 10. évfordulónkon megkérte a kezem, és én igent mondtam, de azóta is csak rágódom. A környezetünkben két pár is összeházasodott az idén, egy-két év együttlét után, s mint az elvárható is, repestek a boldogságtól. Látszik rajtuk, hogy őket egymásnak teremtette az ég is, és bennem egyre több a kétely, az ellenérzés. Félek, hogy nekünk már nem szabad házasságra lépni, mert mi már messze vagyunk a lázas izgalomtól és a szerelmi lángolástól, és a házasság kapcsolatunk végét jelentené.
Emília persze próbált beszélni is párjával erről az egészről. Érdemi választ nem kapott, így aztán továbbra is kétségek gyötrik. Nem azért, mert nem szereti a másikat, hanem mert ő már pár éve hozzáment volna párjához. Mostanra viszont már kétségek gyötrik, mert a párja még csak most ért el oda, ahol ő már öt éve is állt, és ez neki nem tetszik.
Te mit gondolsz? Van értelme így férjhez mennie?
EZ IS ÉRDEKELHET:
Szia.
Szerintem ne menj hozzá. Az én házasságom is pont így csúszott el, én készenálltam, türelmesen vártam mire ő is. Majd esküvő, és minden kis gubanc ami előtte nem volt olyan megrendítő a kapcsolatunknak a házasságban óriási görcs lett. 7 hónapot voltunk házasok, előtte pedig 4 évig éltünk boldogan. Utólag nem bánom, mostmár tudom, hogy ha a szívemnek nem stimmel valami akkor nincs is valami rendben. Mindig hallgass a szívedred, súgja a választ.