Van olyan kapcsolódás két ember között, amiknek emléke sosem törlődik. Éveken át hordozzuk magunkban, akkor is, ha már rég megtörtént az elválás is. Az idegpályáinkba kódolódott pillanat, így esélyünk sincs a feledésre.
Talán, mert onnantól kezdve valami örökre megváltozott bennünk.
Több tucat holdtölte után is ugyanúgy tudjuk felidézni a kapcsolódás perceit, mintha csak tegnap történt volna meg. Ehhez olykor elég a tavasz első bágyadt napsugara, amely felmelegíti szívünket. Csak annyi bizonyos, hogy újra erőt vesz rajtunk ugyanaz a megmagyarázhatatlan érzés, mint akkor régen. Elég egy fa kivirágzása, egy madár csivitelő hangja, hogy kilépjünk a jelenből. Mintha a természet ajtót nyitna az elmúlt pillanatba, s mi ott termünk mindennek a kezdetén, újra.
Talán azért is van ez így, mert ez az élet körforgása. Télből tavaszba, nyárból őszbe fordul az idő. Akkor is, ha késik a természet és a kopár fagyos föld januárban is tartogat néhány zöld levelet a felszínen. Akkor is, ha november derekán még tulipánok nőnek a kertben.
A ciklikusság így is megmarad, bár olykor lerövidítve évszakokat. De mindig van egy-egy pillanat, amely egy letűnt korszak mementója. Minden ugyanolyan, bár megfoghatatlan a jelenség, mégis érezzük.
Déjavu-szerű állapot ez, legalábbis a franciák szerint. Csak itt arra emlékszünk, amikor lelkünk valaki más lelkébe kapaszkodott és a csoda megtörtént. Ez pedig nem feltétlen akkor történik, mikor két szempár először akad össze az utcán járva. Hanem, amikor a szív megsúgja a léleknek, hogy a másik az, akire várt.
Akárhogy is, a kapcsolódás megtörténik. Elkerülhetetlenül és visszavonhatatlanul, örökre megváltozik valami bennünk. Pedig nem mindig azzal jön létre, aki szeretni is tud minket. Legalábbis nem úgy, ahogy azt mi szeretnénk. Mert az élet, a sors, a karma kifürkészhetetlen akarata szerint olykor azok köré fonódnak szeretetkötelékeink, akik nem nyújtanak érzelmi biztonságot. Akik távol maradnak tőlünk a szívükben. Mégis hozzánk akarnak kapcsolódni, bármi áron.
Van, hogy sérült lelkek találkoznak így egymással. Mert sebeket kell begyógyítani és ez csak a kapcsolódás által lehetséges. Olykor azt is érezzük fájni fog a kötődés és az elválás is, mégis tudjuk, meg kell tapasztalnunk a másik emberrel való létet. Mert ösztönösen érezzük, a találkozásra szükségünk van, hogy fejlődjünk. S mivel sorsfordító a két lélek közös története, erre minden évben egy váratlan és megmagyarázhatatlan módon visszaemlékszünk. Mert a kapcsolódás pillanata olyan erős, hogy áthatol időn és téren.
EZ IS ÉRDEKELHET: