Pedig volt idő, mikor a minden voltál. Az első gondolat reggel, az utolsó este, és minden másik is a hosszú nap folyamán. Te voltál a levegővétel, a sóhaj. Te voltál minden könny, és te voltál minden mosoly. A nappal és az éjszaka. Minden cselekedet mozgatórugója, minden fásult dermedtség oka.
Ma már semmi vagy. Kényszerítettem magam, hogy semmivé válj. Pedig sokáig nem hittem, hogy sikerül.
De a fájdalom jó tanár. Gyorsan megtanítja, hogy felejteni kell. Felejteni kell, mert túl kell élni. Nincs más választás.
Olykor eszembe jutsz még.
Ha meghallok egy régi dalt, ha megérzek egy agyam legmélyén megbújó, fakuló illatot, olyankor eszembe jutsz. Néha az álom és az ébrenlét határán még látlak is, ahogy mogorva arccal elköszönsz, és kisétálsz az életemből.
Igen, néha eszembe jutsz még, de már nem érzek semmit. Se édeset, se búsat. Idegenné váltál, egy régi arccá, ami valaha fontos volt, de ma már nem az.
Ma már nem érzem magam rosszul, ha rád gondolok. Már nem hiszem, hogy az én hibám volt, hogy kisétáltál az életemből. Régóta nem várom, nem is akarom, hogy visszatérj. Külön utakon haladunk.
Ma már nem vagy más, mint egy idegen, aki valaha a minden volt. Csak egy ködös emlék, ami csendesen eltűnik a múltban…
EZ IS ÉRDEKELHET: