Hajlamosak vagyunk önmagunkat leértékelni. Azért, mert mindig másokhoz mérjük képességeinket és küllemünket. Mivel nem azt nézzük, mi milyen vagyunk, elérhetetlen álmokat és ideákat kergetünk.
Így az örök elégedetlenség örvényében kapálózunk.
Már egészen kicsi gyermekként felfedezzük, hogy vannak, akiknek könnyebb az élete. A szőke, kék szemű kislánytól mindenki el van ájulva és a matekzsenivel is folyton példálóznak nekünk tanáraink és szüleink. Saját korosztályunkból, osztálytársainkból, barátainkból állítottak elénk példákat. Arra, hogy mennyivel jobbak, okosabbak, szebbek nálunk és jobb lenne hozzájuk felzárkóznunk.
Gyerekként ez a sok példálózás aztán, egy téves gondolatot eredményezett. Arról, hogy nem vagyunk elég jók úgy, ahogy vagyunk, s szüleink, tanáraink folyton csalódtak abban a hétköznapi testben és elmében, ami számunkra adott. Ezért aztán egy elkeseredett és kilátástalan csatába kezdünk, hogy bebizonyítsuk, mi is megérdemeljük a szeretetet és dicséretet.
Sajnos senki nem figyelmeztet rá minket, hogy:
Pedig ha megtették volna, akkor a folyamatos bukás nem nehezítené életünket. S nem is determinálna az minket egy szintre. Például úgy, hogy felnőtt korunkban is folyton kevesebbre tartjuk magunkat mindenkinél, akkor is, ha erre már senki nem figyelmeztet. Nem is lennénk féltékenyek a csinosabb kolléganőnkre, akit a főnök akkor is megdicsér, ha nem végez (annyira) jó munkát. S nem éreznénk azt, hogy hiába dolgozzuk ki a lelkünket is, akkor sem kapunk semmilyen elismerést.
Párkapcsolatunkban sem lennénk annyira bizonytalanok. Például azért, mert úgy hisszük társunk nem vette észre, hogy mennyire nem vagyunk okosak és szépek, de éppen ezért rettegünk, hogy egy nap úgy kel fel, hogy erre egy pillantás alatt jön rá és elhagy minket. Ezért aztán mind a munkahelyen, mind a magánéletben igyekszünk olyan elvárásoknak megfelelni, amiket lehet, soha senki nem támasztott velünk szemben.
Másokhoz akarunk hasonlítani, persze teljesen értelmetlenül. Ráadásul sztereotípiáknak akarunk megfelelni. Akkor is, ha tudjuk, nincs olyan, aki mind külsőleg, mind belsőleg tökéletes. De túl régóta próbálunk jobbá/szebbé válni, s ez nem ereszt el minket egykönnyen.
Ha egész gyermekkorunkban folyamatosan kudarcnak éltük meg létezésünket, komoly terhet cipelünk magukkal. Ami párosul az önelfogadás és az önszeretet képességének hiányával. Alapvető kisebbrendűséggel küzdünk, mert nem ismerjük, illetve lebecsüljük képességeinket. Mindenkinek fontos, hogy feltétlen szeretet tapasztaljon életében és ez alól mi sem vagyunk kivételek.
Éppen ezért fontos elengedni a múltat, és megbékélni azzal, akik vagyunk. Például azáltal, hogy tanulunk az egészséges önértékelésű emberektől. A legelfogadóbbak ugyanis egy erőteljes szeretetet és szolidaritást tapasztalnak életükben azért, mert ők ismerik és szeretik magukat hibáikkal együtt. Nem mérgezi lelkük félelem, amely meggátolná őket, céljaik elérésében. Ebből kellene merítenünk nekünk is, hogy kiszabaduljunk az ártó gondolataink örvényéből.
S ehhez – ha úgy ítéljük- szaksegítséget is kell kérnünk.
EZ IS ÉRDEKELHET: